Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)

Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette

közöltek hírt a fővárosi lapok. 'Nagybecskereken, valóságos művészélet kezd kifejlődni. Vágó Pál odament megfesteni a torontáli bandériumot és a szegedi árvíz képét. Nemsokára követte őt Edvi Illés Aladár, később pedig Németh Lajos. Igy aztán fölmerült az az ötlet, hogy nem lehetne-e művésztelepet állandósítani Nagybecskereken? Vágó Pál figyelmébe is ajánlotta a kultuszminiszternek, aki megígérte, hogy pártfogásába veszi ezt az ügyet. Kadocsa Lippich Elek legközelebb lemegy Nagybecskerekre személyesen tanulmányozni a viszonyokat. ' A minisztériumi érdeklődés ellenére ez a terv is dugába dőlt..." S bár több rendszeresített és szervezett művésztelep alapítási szándékról nincs tudomásunk - folytatja Lyka Károly - a kérdéskörre vonatkozó adatsorból mégis az világlik ki, hogy az ilyen rendszeresített művésztelepek létrehozására sokakban megvolt a hajlandóság, ezeket az intézményeket nemcsak a művészek, de a sajtó és a kormány is szükségesnek tartották megteremteni. De általánosságban elmondható az is, hogy a vidék is pozitív hozzáállást tanúsított e képzőművészetet érintő generálissá vált kérdésben. „Nagybánya és Liptó közvéleménye lelkesen fogadta az alapító szándékot, másutt viszont megesett, hogy szkeptikusan fogták fel a dolgot. Mint például Borsodban, amiről a „Borsod-Miskolci Közlöny" 1899. február 5-i száma a következőket írta a vezércikkben: 'Fővárosi laptársaink kegyesek és leereszkedők. Szívesek konstatálni, hogy a képzőművészet fejlesztése érdekében Szeged, Arad, Kassa stb. s utána a többi városok, szóval a vidék is megmozdult. Most, vagy olykor-olykor, midőn valami magasröptű idea propagálása kedvéért a fővárosi urak lefáradnak vidékre, kijut nekünk a dicséretből is. ...Most a képzőművészet fellendítése érdekében tervbe vettek egy országra kiható akciót. Ilyesmi is évtizedenként egyszer jut eszükbe a fővárosi uraknak, de akkor nyomban azt kívánják, hogy a Csimborasszóig ható lelkesedést láng nyilvánuljon meg.'..." 1899 áprilisában Tömörkény István a szóban forgó kérdésre reagálva tárcát közölt a Pesti Naplóban, melyben a többi közt a következőket mondja: „A vidék nem kozmopolita, itt a legtöbb ember az erős magyar nemzeti irányzatot tartja helyesnek és jónak és a művészetben, így a festészetben is azt szeretné, ha benne itt-ott erősebben érvényesülne a magyarság. Nem azt, hogy minden tulipánon három vitézkötés és egy sarkantyús csizma legyen, de valami nemzeti karaktere csak lehetne itt-ott egy-egy képnek azok között... A népéletben annyi derűs, apró mozzanat van, az még ma is kiaknázatlan bánya, a nélkül, hogy rusztikus túlzásokat, az örök csárda-jeleneteket ismételni kellene." Ezt kívánta tehát művészeitől a magyar nép, s ezért írhatta Tömörkényre hivatkozva idézett írásában Lyka is azt, hogy „3 festőknek a vidékre való kitelepülése valóságos közóhaj". 1902. június 29-én a művészek vidékre való kitelepülése történetének döntő fordulatához érkezett: ünnepélyesen fölavatták a szolnoki művésztelepet. Fenti írását folytatva Lyka Károly hivatalos adatok alapján a telep szervezésének rövid történetét így vázolja fel: „Az 1899. év második felében Bihari Sándor, Boruth Andor, Fényes Adolf, Hegedűs László, Kernstock Károly, báró Mednyánszky László, Mihalik Dániel, Pongrácz Károly, SzlányiLajos, Vaszary János és Katona Nándor festőművészek a vallás-és közoktatásügyi minisztertől azt kérték, hogy Szolnokon, a magyarság egyik jellemzetes központjában való letelepedésüket elősegítse. A miniszter október havában Lippich Gusztáv főispánhoz intézett leiratában kijelentette, 29. kép. Vágó Pál: Tanulmány a szegedi árvízképhez; ceruzarajz hogy a hozzá folyamodó művészek kérését szeretettel karolja föl s reméli, hogy ezt az ügyet a vármegye főispánjának kezeibe teszi le, a hozzá folyamodó művészek óhajtását a biztos megvalósulás föltételei közé helyezte el. A miniszter és a főispán között azonnal megindultak a tárgyalások. 1900 elején 3000 korona évi hozzájárulást ajánlott meg a miniszter, s ugyancsak ez idő tájt, a Tisza és Zagyva folyók találkozásánál fekvő fennsíkon, a szolnoki régi vár helyén, egy 1787 négyszögöl területű ingatlant ajánlott föl a művészházak építésére Szolnok város közönsége. A főispán ezután megalakította a szolnoki művészegyesületet, melynek 70 alapító, 170 rendes, s 12 művésztagja van. A művészházak fölépítése céljából a közoktatásügyi miniszter Gyalus László építészt a tervek elkészítésével bízta meg s a művészeti egyesület építőbizottsága a két művészhez fölépítést nyilvános árlejtés útján 65.000 korona építési összegért vállalatba adta. Az építkezés a múlt év őszén vette kezdetét. Tizenkét műtermével s ugyanannyi lakosztályával most már készen áll a két művészház, hogy művész-lakóit falai közé befogadja. A telep tizenkét művészt fogadhat magába, akik évi csekély bér ellenében műtermet és lakószobát kapnak. Rendkívül meg van könnyítve a művészeknek a Szolnokra való kitelepedés. Úgy halljuk, hogy a műtermek egy részének már is akadt gazdája."" Mindehhez a magunk részéről csupán annyit kívánunk hozzáfűzni, hogy Lykának az a szövegbeli kitétele, miszerint a folyamodó művészek kérésére adott válasz után „a miniszter (Wlassics Gyula) és a főispán (Lippich Gusztáv) között azonnal megindultak a tárgyalások", koránt sem volt gyors, könnyed és sima folyamat. A kultuszminisztérium ekkor már tapasztalta a Nagybányának nyújtott segítségösszeg úgymond fedezetlenségéből egyenesen következő problémák sorozatát. Az állam ugyanis, amikor a nagybányai telep esetében a 2.000 forint = 4.000 korona összegű támogatását folyósította, a kérelemben igényeltek fedezetéül szolgáló célok megvalósításának segítését vállalta. Ezt az összeget viszont kizárólag az iskolát vezető Hollósy Simon festő költségeinek finanszírozására fordították, aminek ellentétezéseként a művész nyaranta levitte müncheni tanítványait Nagybányára. A szolnoki művésztelep szervezésének idejére azonban a nagybányai kolónia alapítói és az iskolavezető Hollósy között a nézeteltérések már mindenki számára érzékelhető visszahúzó 328 57 Hazai Krónika. Művészet 1902.

1. évf. 284-287 (E név nélkül megjelent írás Lyka Károlytól, a lap szerkesztőjétől származik.)