Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)

Vas Béla: Nem mese ez, gyermek. Igaz történetek a néprajzkutatásban

Ezek a változások, változtatások régóta jelen vannak a szóbeli költészetben, annak lényeges elemei, s ez bizonyítja ama tézist, amelyet Ortutay Gyula is megfogalmazott, miszerint „az egyéni ötlet, találékonyság és a hagyományozó, alakítgató névtelen közösség egymástól elválaszthatatlan, dialektikus egységben van".

8 Az igaz történetek előtt - mint meteoriter

9 műfaj - két lehetséges út áll: aktualitásukat veszítve kikopnak, elhalnak az adott közösségen belül, vagy kibővítve, átalakítva és átdolgozva élnek tovább, s ha eléggé híres emberekről szólnak, akkor akár mondaként, anekdotaként a gyűjtött szakirodalomba is bekerülhetnek. Felmerül a kérdés, hogy bírhat-e információs értékkel egy szóbeli közlés? Igen, amennyiben helyesen értékeljük, s csak akkor vesszük igénybe (történeti visszaemlékezéseknél), ha írásos forrásanyaggal együtt használjuk. Ez érvényes abban az esetben, amikor kiegészítő gyűjtést végzünk. Viszont ha célunk a visszaemlékezések pontos lejegyzése, az más módszereket igényel: az interjút. Ennek két legfontosabb követelménye az előzetes felkészülés és a nagyfokú körültekintés.

10 Egyszerű emberek mindennapjainak elbeszélése, részletes lejegyzése esetén természetes követelmény a magnetofon használata. Kérdőívre nincs szükség, olyan személyeket kell választani, akik szívesen és sokat beszélnek. A felvételeket rögtön utána írásba kell áttenni, elkerülve a stilizálást, kozmetikázást, hisz a nyelvhasználat még egyéb kutatásokban is hasznos lehet. Ezeket a beszélgetéseket bizalmas anyagként kell kezelni, nem megengedhető, hogy felelőtlen kezekbe kerüljön. Ha bármilyen terepen, az ott élő interjúalanyok között - a gyűjtés hagyományos és modern eszközeivel - lejegyzett igaz történeteket, másokkal megesett meséket gyűjtünk, figyelembe veendő, hogy a történeteket az élet szülte, az interjúalanyok csak megőrizték, a gyűjtő csupán lejegyezte és tolmácsolta. Sokszori elmondással a történetek csiszolódnak. Dr. Béres András azt tapasztalta hortobágyi gyűjtőútja során, hogy a variációk az egymástól hallottak kombinációi alapján születnek, s az átvevők néha úgy mondják el - különösen a babonás történeteket - mint saját élményüket. Véleménye szerint ezek az élvezetes adomák az utolsó élő tanúkkal eltűnnek, s a következő nemzedékeknél már csak töredékekben, emlékfoszlányokban élnek tovább. A kutató munkájával egy időszak lezárul, mert a már nem „beszélt" történetek elfelejtődnek, az újonnan keletkezettek pedig nem kerülnek lejegyzésre. Mivel ez az a műfaj, amelynek keletkezése folyamatos és forrása most még kiapadhatatlannak látszik, a kutatásnak időnként meg kell újulnia.

11 Az igaz történeteket nehéz osztályba sorolni, mert nagyon sok esetben nem érik el a hagyományos népköltészet művészi színvonalát (nem alkalmaz szimbólumokat, kevés költői eszközzel operál), előnye viszont hogy „élő" folklór. Ha nem is művészi színvonalú, de közösséget teremtő és közös identitást kifejező ereje van. Ezek kor- és mentalitástörténeti dokumentumok.

12 S. Dobos Ilona 1964-ben kísérletet tett az igaz történetek rendszerbe foglalására

13 (lásd alább), s az ő munkája nyomán alakítja ki Krupa András saját koncepcióját, miszerint az igaz történeteket két nagy csoportra osztja: 8 ORTUTAY Gyula 1981. 57. 9 GASPARIKOVÁ, Viera 1988. 147. „A rövid életű történetek megjelölésére Dorota SIMONIDES lengyel folklorista a „METEORITEK" kifejezést használta." 10 SZILÁGYI Miklós 1986.13. 11 Dr. BÉRES András 1982. 5-6. 12 VASVÁRI Zoltán 2000. 548. 280 - Első személyben elmondott történetek - Mások élményeinek továbbadását tartalmazó igaz történetek.

14 Figyelmeztet azonban arra, hogy a csoportba sorolásnál a fő szerepet a rendező gyűjtő játssza, hisz nehéz eldönteni, hogy az előadó egy adott történetet csak a saját képére formált-e, illetve az önmagával történteket úgy meséli el, mintha másokkal esett volna meg, hogy a hallgató ne ismerje őt fel. Ezeknek az igaz történeteknek a cselekményei rendszerint csattanóval záródnak, s többszöri előadással alakul ki végleges formájuk. Mindig érdekes események közé szövődnek, hogy lekössék a hallgatók figyelmét, azokban meglepetést, csodálkozást váltsanak ki. Komolyabb hangvételűek is előfordulnak, de ritkák. Ezek főleg tragédiákról, háborús eseményekről, betyárokról szólnak. Abban azonban mind megegyeznek, hogy történetet akarnak elmondani. Dömötör Tekla két csoportra osztja őket, memoratra és fabulatra. Fabulatnak azokat a történeteket tekinti, amelyekben a mondai tipizálás és sűrítés egyértelmű, memoratnak pedig azokat, amelyeknél ezek a kritériumok bizonytalanok vagy hiányoznak, tehát „amelyek félúton vannak az epikus, esztétikailag is vizsgálható költői alkotás felé".

15 Megjegyzi még a „köztes" kategória műfajait, így a viccet, anekdotát, proverbiumot. Ezek hasonló jelentőségűek a népi szórakoztatásban, a közönség ezek létrehozója és elfeledője is. A körükben elmondott mesélés élvezet kell legyen a hallgatóságnak, de főleg a mesemondónak, aki tehetségét csak így tudja kibontakoztatni. Másrészt a világ, a technika, a környezet előrehaladtával, az információk szabad áramlásával és a társadalmi „műveltségi szint" emelkedésével megmosolyogták a tündérmeséket, így életükből vett igaz történetekkel szórakoztatták társaikat. Illyés Gyula a Puszták népében megemlíti, hogy az öregek vasárnap délutánonként csattanós, életből vett történetekkel szórakoztatták egymást.

16 Veres Péter ezt írja olvasónaplójában: „Azt tapasztaltam odahaza a faluban és a tanyákon meg a pásztorkunyhókban, de a laktanyában, fogolytáborokban, börtönben, munkásszálláson, hogy a mese mellett csak még egy műfaj válik igazán az emberek szellemi kenyerévé, az igaz történet...".

17 A polgárosodással kikényszerített fejlődés ez. Az egyre inkább terjedő iskolázottság, kötelező iskolai oktatás eredményeképp a felnőtt nemzedék olvasni tudóvá, olvasóvá vált. Megalakultak a polgári, ipartestületi és paraszti olvasókörök. A hosszabb szöveget, regényt önmagukban is olvasó személyek általában alkalmat találtak arra, hogy ne szó szerint felolvasva, hanem történetté formálva, szóban adják tovább olvasmányaik lényegét. Az első világháború elhalványította az ilyen típusú történeteket, a saját élmények elmondása került előtérbe.

18 S. Dobos Ilona „Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség" című munkájában hivatkozik Sztálinvárost építő volt parasztok „igaz történeteire", akik a környezetváltozás miatt hagyták el régi meséiket. Változik a hallgatóság, változik a mese is. Véleménye szerint különböző típusokba akkor oszthatjuk őket, ha alapvető tartalmi mozzanatokat ragadunk ki, valamint megvizsgáljuk, hogy a folklorizáció mely fokán állanak. 13 S. DOBOS Ilona 1964.128-217. 14 KRUPA András 1981.31. 15 DÖMÖTÖR Tekla 1977. 530. 16 ILLYÉS Gyula 1948.114. 17 VERES Péter 1962.16. 18 SZABÓ László 1989.178-180.