Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)

Bartha Júlia: A Nagykunság földrajzi nevei és a hozzájuk kapcsolódó epikus költészet

BARTHA JÚLIA A NAGYKUNSÁG FÖLDRAJZI NEVEI ÉS A HOZZÁJUK KAPCSOLÓDÓ EPIKUS KÖLTÉSZET A helynevek kutatása több szempontból értékelhető eredményeket hozhat. Jelentésük utalhat a ma már nem létező ökológiai körülményekre, térszíni formákra, olyan dolgokra, amelyek részben a természet (szél, víz, erózió) vagy éppen az emberi beavatkozás következtében megváltoztak. Az erdőirtások, lecsapolások és beszán tások, az utóbbi időben az amerikai Lineár öntözőberendezések telepítése (mivel 5 m szintkülönbséget nem tűr el) olyan változásokat eredményeztek az avatatlan szem számára síknak tűnő Kunságon is, hogy egy-egy jelentősebb objektumnak, kurgánnak, hátaknak, vízfolyásoknak csak hírmondójuk, jó esetben is nevük maradt fenn. A helynevekből következtetni lehet olykor az egykori növénytakaróra, flórára, faunára is. Karcag határában a Tövicskes sziget határrész a Tisza szabályozás előtti időt idézi és e hajdani vajútövises erdőt. A Kargaér, Zádorér vízjárások voltak, amelyek a tiszai áradásokat vezették le a Sárrét mocsarába. A folyószabályozásokat megelőző időben a Nagykunság területének kétharmada időszakosan víz alatt állt, ezért az Árpád-korban is gyéren lakott terület volt. A régészeti terepbejárások tanúsága szerint több település Árpád-kori eredetű. A tatárjárás idején ez a kevés számú település is elpusztult, így a második honalapítóként tisztelt IV. Béla a XIII. században beköltöző kunok számára vidékünket, mint „lakatlan" területet jelölte ki megtelepedésük helyéül. Többségében a korábbi Árpád-kori falvakat ülték meg. A kunok bejövetelüket követően jó ideig nomád állattartó életmódot folytattak, letelepedésük a XV. század második felétől csak fokozatosan következett be. A nomadizáló kunok a tájékozódásukat elősegítendő térfelszíni formákat, vizeket, ereket maguk alkotta névvel jelölték. A kun etnikum a magyar nyelvi közegben a XVI. század végéig őrizte meg nyelvét, majd fokozatosan igazodott a magyar kultúrhatások követelményeihez. A földrajzi nevek és egyéb szórvány nyelvemlékek, ha eredeti jelentésük homályba veszett is, fennmaradtak, és időről-időre megmozgatva az itt élő nép fantáziáját, kialakulásukról csodás elemekben gazdag történeti mondákat fűzött köréjük a teremtő képzelőerő. A helynevekhez kapcsolódó epikus költészet szép színfoltja a Kunság népi kultúrájának. A kun nyelvemlékek kutatásában is e legjellegzetesebb térfelszíni formák, a kunhalmok nevei vonták magukra a kutatók figyelmét. Ezek a földfelszíntől 5-10 méterre kiemelkedő halmok, kurgánok az Alföld számos helyén előfordulnak, de legnagyobb sűrűségben éppen a Kunságon találhatók. A kunhalom elnevezést Horváth István (1784-1846) használta először a szakirodalomban. A Tiszántúlon megtelepedő kunok művének tartotta őket. Az elnevezés elterjesztéséhez az Archaeologiai Értesítő 1893. évi kötetében Nagy Géza tollából megjelent, a régi kunok temetkezéséről szóló kitűnő tanulmány is hozzájárult. A magyar régészetben elsőként látta figyelemre méltónak a keletről érkezett népcsoport temetkezésének vizsgálatát.

1 A régészeti kutatásoknak köszönhetően ma már tudjuk, hogy a mesterségesen összehordott halmok, kurgánok eredete a rézkorig nyúlik vissza, de a vízjárásos területből kiemelkedő halmok a kunok temetkezési helyéül is szolgáltak több esetben. Az Alföld-törvény védetté tette őket, de többségük az erózió vagy a talajművelés, rosszabb esetben az öntözőcsatorna-építés áldozatai lettek. A kunhalmok sorsát jól példázza az, hogy Györffy István 1921-ben csak Karcag határában 63 kurgánnak jelölte térképen a helyét és nevét.

2 Mára némelyiknek csak a torzója maradt. Szerencsére a nevüket a feléjük futó dűlőutak is átvették, így kétséget kizáróan lehet őket azonosítani. A kunhalom szinonimájaként élő kurgán, „sírhalom" jelentésű szó kipcsak eredetű, amely korhány nyelvi alakban maradt meg az Alföldön,

3 ingoványos részből kiemelkedő szárazabb területet jelent.

4 A körösladányi Korhányhalomról a tatárjárást idéző történeti mondát jegyzett le Szűcs Sándor.

5 Az alábbiakban sorra vesszük azokat a helyneveket, amelyek bizonyíthatóan megőrizték a törökségi kultúra emlékét, a hozzájuk fűződő történeti mondák pedig szinte napjainkig az élő kultúra részét alkotják. Orgonda, Orgondaszentmiklós a XV—XVII. században elpusztult kun település Karcag határában, Berekfürdőhöz közel, az Üllőlapos (a Tiszának valószínűleg már az őskorban lefűződő Üllő nevű holtága) partján állt. Régészeti terepbejárások adatai megállapították, hogy 1571-ben a falu egy utcával kettéosztott, két sorba épített 29 házból állt.

6 Első okleveles említése 1521-ből való. Az 1971-73-ban folyó régészeti ásatásokon Orgondaszentmiklós déli, Ködszállás felé fekvő végén, egy valószínűleg bronzkori halmon templom maradványait tárta fel Selmeczi László. Éppen a karcagorgondaszentmiklósi ásatások eredményei hoztak új adatokat a magyarországi kunok életmódjáról, elsősorban építkezési kultúrájukról. „Joggal feltételezhetjük, hogy a kun téli szállások jellegzetes lakóépülete a XIII—XIV. században is a veremház, a földbe ásott ház volt. A veremház, amely az Alföld népi építkezésében szinte a közelmúltig továbbélt, Karcag-Orgondaszentmiklós XVI. századi rétegéből 1 Selmeczi László 1992. 21. 2 Györffy István 1942.46-49.; - Tóth Albert-Örsi Julianna 1999. 3 Buka László 1996. 4 UMTSZ.III./487. 5 Szűcs Sándor gyűjtése GYINMA 328. 6 Selmeczi László 1992. 50-51. 243