Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)

Hegyi Klára: A szolnoki szandzsák török várai: Szolnok, Szentmiklós és Csongrád

létük első évtizedében mélypontra zuhant és onnan alig emelkedett feljebb, később járt rendhagyó következményekkel. A legnagyobbakat leszámítva a hódoltság várai ugyanis a drinápolyi béke (1568) megkötése után általában létszámcsökkentésen estek át abból a célból, hogy a katonai kiadásokkal agyonterhelt budai kincstár könnyebben boldoguljon. A leépítést a szolnoki szandzsák várai megúszták, itt már nem lehetett a katonákat tovább tizedelni. A határon kívül a szandzsák mindhárom várának a Tiszát is védenie kellett. Mind a határmenti, mind a vízparti őrségeket a rájuk háruló feladatnak megfelelően építették fel: a határon állókban általában a portyázó lovasok csapata volt a legnépesebb, a vízpartiakban viszont két gyengébb csapatnem vált fontossá, a hajókon is szolgáló és a folyókat biztosító azabok és martalócok. A határvárnak is, vízparti erősségnek is számító Szolnok eredetileg eltervezett védőserege három nagy egységre oszlott: egyharmadát az általános védelmet ellátó müsztahfizok és tüzérek, egyharmadát a portyázó lovasok, egyharmadát a vízen is szolgáló azabok és martalócok adták. Az utóbbi két csapat a mindenestől rosszul sikerült telepítésen belül a leggyengébb eredményt mutatta fel. Háromszázat meghaladó, eltervezett állományából csak 77 katona kezdte meg a szolgálatot, és ez a szám a későbbi pótlásoktól sem emelkedett számottevően. Az azabok mindvégig olyan rosszul álltak, hogy a két másik vár feltöltésekor közülük senkit nem irányítottak át; Szentmiklósra máshonnan hoztak, Csongrádba pedig nem telepítettek azabokat. Az a két körülmény, hogy Szolnok vízen is szolgáló csapatai ilyen ziláltak voltak, és a másik két vár katonaságát a szolnokiból faragták le, oda vezetett, hogy bár a három vár a hódoltság második legnagyobb folyójának partján állt, őrségeik nem a klasszikus vízparti szerkezetnek megfelelően épültek fel. Végül ez sem okozott gondot. Hamar nyilvánvaló lett, hogy a Tisza védelme nem igényel akkora erőt, mint a Dunáé (ezt napi járóföldnyi távolságokban palánkvárakkal pöttyözték végig). A három nagy folyóparti bázis: Szolnok, Szeged és Titel, valamint néhány kisebb, nem túl következetes területi eloszlásban emelt palánkvár ereje elég volt a Tisza hódoltsági szakaszának biztosítására. (Az eddig elmondottak és az adattár több helye ismétlik egymást, ezért az olvasó elnézését kérem. A szolnoki szandzsák adattárán, amely a készülő munka egyik fejezete, nem változtattam; ugyanakkor a fentiek összefoglalását is szükségesnek érzem, ebből származnak az átfedések.) A vízparti őrségek szerkezeténél már előkerültek a várőrségek csapatnemei. A zsoldlisták és az adattár is ezek rendjében tartalmazzák a katonákat, ezért rövid magyarázat kívánkozik hozzájuk. Némelyik csapat neve lefordítható, némelyiké nem. Müsztahfizek. A várak megbecsült, elit gyalogosainak egysége, a tüzérekkel együtt rájuk hárult az általános védelem (a legkisebb várak őrségét gyakran egyedül ők látták el). Élükön és az egész vár élén a kapitány, törökül dizdár állt helyettesével, a kethüdával. Tizedeiket MMöknek nevezték. Ebbe a csapatnembe csak muszlimokat vettek fel. Iparosok. Csak a nagy várakba jutott belőlük. Leggyakoribb képviselőik az ácsok és kovácsok. Szolnokon kezdetben hajóépítők és -javítók, később fegyverművesek, dzsbedzsk dolgoztak. Mindkét társaságot a müteferrikák egységének nevezik a listák. A terminus szótári jelentése 'különbözők, mindenfélék', és a nagy várakban valóban mindenféle beosztású napidíjast közéjük osztottak: dzsámialkalmazottakat, zenészeket, iparosokat, kapusokat, raktárosokat stb.; Szolnokon mindig iparosok alkották a csapatot. Az iparosok között gyakoriak a keresztények. Tüzérek, törökül topcsik. Parancsnokukat legtöbbször szemek nevezték, de aga is állhatott az élükön, akinek a helyettese szintén kethüdá volt. Az ő tizedeik neve is bölük. A tüzérek között sok balkáni keresztény szolgált. Lovasok, törökül fáríszok, ulufedzsik vagy beslik. Elöljáróik aga rangot viseltek, legfeljebb tíz tizedet, tehát egy századot osztottak alájuk; az ő tizedeiket ódáknak nevezték. A lovasok minden várőrség legelőkelőbb, legjobban fizetett csapatneme; ebből következik, hogy a felemelkedésre is nekik volt legtöbb esélyük, ezért állandóan mozogtak, cserélődtek. Soraikba kalauzként egy-egy keresztény is bekerült. A nagy határvárakban különös jelentőségre emelkedtek, agáik nem egy esetben magasabb zsoldot élveztek, mint a kapitányok. Azabok. Az őrségek kevesebbre becsült, gyengébben fizetett és általában legfegyelmezetlenebb csapata, gyalogosok. Mivel a birodalmi hajóhadban is katonáskodtak, a várak azabjait is az ott kialakult módon tagolták. Parancsnokuk az aga, akinek lehetett, de a valóságban ritkán volt helyettese, kethüdája. Az agaság rijászetekre (ezeket gyakran dzsemáatoknak is hívták) oszlott, amelyeknek élén re/szek álltak, s amelyekbe két-négy, leggyakrabban három tizedet, ódát osztottak. A hadseregbe özönlő, frissen iszlamizált balkániak előtt az azab-egységek jelentették az első állomást a jobb állások, megbecsültebb alakulatok felé vezető úton, ezért soraikban mindig nagy a mozgás, mindenütt az ő csapatuk a legrendetlenebb. A mar talócokkal együtt vigyáztak a folyókra és szolgáltak a hajókon. Martalócok, eredeti görög/török alakban marto/oszok. Annak ellenére, hogy sokszor közöttük uralkodott a legszigorúbb rend, ők minden várőrség legutolsó, legrosszabbul fizetett csapata. Elsősorban gyalogosok, de lovas egységeik is voltak. Parancsnokaik az agák, tisztjeik a szermijék vagy jüzbasik: mindkettő századost jelent, ám soha nem szolgált alattuk egy teljes század; tizedeik szintén ódák. Kezdetben a tiszteken kívül a martalóc-csapatokban kizárólag balkáni keresztények szolgáltak; később körükben is megindult az áttérés, új muszlimok és muszlim családban születettek kerültek közéjük. A török uralom kezdetén a budai vilajet, tartomány várainak többségében minden katona készpénzben kapta a zsoldját, csak néhány délen, elsősorban a szegedi szandzsákban fekvő vár egyes alakulatai húzták kollektív szolgálati birtokokról a járandóságukat. 1570-ben hódoltság-szerte áttértek a kétféle fizetésre: a lovasok és a martalócok zsoldosok maradtak, a müsztabfízok, tüzérek és azabok viszont közös birtokokat kaptak: a legkisebb szolgálati birtok, a tímárb\i\ok neve után őket zso/d-t/márosoknak nevezzük. Ettől kezdve a várőrségek teljes állományát csak akkor tudjuk felmérni, ha azonos vagy közel eső évekből mind a zsoldlisták vagy zsoldfizetési elszámolások, mind a megfelelő szandzsák birtokosait számba vevő források, az ún. tímár-defterek megmaradtak. Ez az eset sajnos elég ritka, így a szolnoki szandzsák váraiból is sokszor csak a zsoldos lovasokat és martalócokat ismerjük. Mind a napi zsoldokat, mind a kiutalt évi birtokjövedelmet akcséban számolták, amely kis ezüstpénz, egyben minden számítási művelet egysége volt. A 16. század közepén elvben 50 akcse ért egy forintot (azaz egy akcse két dénárnak felelt meg), valójában az akcse értékvesztése miatt már az 1550-es években 75-öt számítottak egy aranyra. A 16. század közepén sem a zsoldok, sem az egy évre meghatározott birtokjövedelmek nem számítottak rossznak, gondot sokkal inkább az okozott, hogy a század végéig alig emelkedtek - a szolnoki szandzsák váraiban egyenesen csökkentek -, miközben az akcse értéke rohamosan romlott. A kincstár takarékoskodni igyekezett, egyben ezzel is arra szorította a katonákat, hogy a határ túloldaláról egészítsék ki jövedelmüket. Az adattárban gyakran olvasható az, hogy az őrség vagy valamelyik csapatneme katonáinak valahány százaléka balkáni eredetű. Ilyen vizsgálatot csak a névsoros zsoldlisták alapján lehet végezni, és az 132