Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)

Hegyi Klára: A szolnoki szandzsák török várai: Szolnok, Szentmiklós és Csongrád

HEGYI KLÁRA A SZOLNOKI SZANDZSÁK TÖRÖK VÁRAI: SZOLNOK, SZENTMIKLÓS ÉS CSONGRÁD Egy bő évszázad múlt el azóta, hogy Velics Antal két kötetnyi anyagot publikált az 1686-ban Budán zsákmányolt, majd Bécsbe került és ma is ott őrzött török levéltári anyagból.

1 Adóösszeíráskiadásait ma már alig vesszük kézbe, mert helyettük gondosan készített, teljes szövegfordítások állnak rendelkezésre, a hódoltsági török várak katonaságáról szóló forrásokat azonban mindmáig az ő összevont és gyakran hiányos, pontatlan közléseiből használjuk. Velics a maga idejében csak a bécsi anyagokat ismerhette, az Isztambulban őrzötteket nem, így csak utalhatott arra, hogy a készpénzzel, zsolddal fizetett katonák mellett a várakban ún. zsold-tímáros védők is tanyáztak, olyanok, akiket kollektív szolgálati birtokok jövedelmével fizetett a kincstár; e katonaelem kimaradása alaposan eltorzítja a hódoltsági török haderőről alkotott képet. Ez a hiány nem írható Velics rovására, az azonban igen, hogy a részletes, névsoros török zsoldlisták közlésekor nem figyelt a mustrajelekre. Emiatt nála mindig a névsorba szedett katonák száma szerepel, és nem a ténylegesen szolgálatban állóké, pedig a kettő nem azonos. Hogy mennyire nem az, arra éppen Szolnok első zsoldlistája a legjobb példa: a várba rendelt őrségnek csak a szűk fele kezdte meg a szolgálatot. Sok listát, köztük a legrészletesebbeket nem érdemesített figyelemre, használt viszont egy csomó töredéket, amelyek közlésénél nem figyelmeztette az olvasót, hogy nem a teljes várőrséggel találkozik. Kétkötetes defterkiadásával Velics a maga korában óriásit teljesített, munkája azonban hiányai és rendetlensége miatt menthetetlenül elavult. Pedig a korszak kutatóinak nemcsak a török adóösszeírásokra van szüksége, hanem a katonasággal foglalkozó forrásokra is. Tekintettel arra, hogy a magyarországi török uralom mindenekelőtt katonai megszállás volt, és az itteni törökség nagyobb részét katonák adták, jó lenne végre tudnunk, hányan is voltak, kikből toborzódtak, milyen ütemben cserélődtek. Számuk és összetételük ismerete hadtörténészeknek, régészeknek és helytörténészeknek egyaránt fontos. Ezért kezdtem el évekkel ezelőtt feldolgozni minden olyan török forrást (a részletes, a katonák névsorait tartalmazó zsoldlajstromokat, a csapatok létszámadatait közlő zsoldelszámolásokat és a birtokos katonák listáit), amelyből felmérhető a hódoltság várkatonasága. A befejezéshez közeledő munka két részből áll. Értékesebb fele egy igen részletes adattár lesz a török terület minden váráról, amelyet bevezető tanulmány egészít ki a török védelmi koncepcióról, a várkatonaság számáról, az őrségek felépítéséről, a rendszer adminisztrálásáról, a zsoldokról, a katonák eredetéről és mobilitásáról stb. A jelen közlemény az adattárnak az a része, amely a szolnoki szandzsák három várát tartalmazza. A tömény szöveg megértéséhez, könnyebb használatához itt is szükség van némi eligazító magyarázatra. A szolnoki szandzsák a Tisza felső folyása és a Körösök közötti területen feküdt. Azon határmenti szandzsákok egyike volt, amelyek kettős katonai feladatot kaptak: védeniük kellett a határt, és az erőszakos hódoltatásra buzdított birtokos katonaság révén folyamatosan növelniük kellett a törököknek adózó területet. E szandzsákok az egész hódoltságot körülvették, helyzetük azonban nem volt teljesen azonos attól függően, hogy a királysággal vagy Erdéllyel néztek szembe. A királysággal határosak életében a két feladat egyforma hangsúlyt kapott: várőrségeik - főleg a dunántúliak - népesek maradtak, adóztatásuk a folyóvölgyeket követve szívósan nyomult előre az ellenfél országrészében. A török vazallus Erdélyre néző szandzsákokat elméletben sem fenyegette ellentámadás, ezért határvédelmük a portyáikkal mindenhova eljutó királysági végváriak elleni védekezésre korlátozódott, és háttérbe szorult az adóztatás terjesztése mögött; váraik katonaságát csökkenteni lehetett, a főszerepet a birtokos katonaság játszotta. A szolnoki szandzsák az utóbbi típusba tartozott. Amikor első várát, Szolnokot 1552-ben a törökök bevették, Erdély éppen egyesülni próbált a királysággal, és a hódoltság északkeleti határa is csak alakulóban volt, ezért a fontos stratégiai ponton álló várba az oszmán hadvezetés óriásőrséget, közel ezer katonát rendelt. Az adattárból kiderül, hogy betelepítésük különösen rosszul sikerült, az eltervezett védőseregnek még 1553 végén is csak a fele volt jelen a várban. Pótlására folyamatos gondot fordítottak, száma azonban így is csökkent, mert 1554-ben innen vonták ki a Tisza túlpartján épített szentmiklósi palánkvárba szükséges katonákat, 1561-ben pedig Csongrád teljes őrségét. Az 1560-1570-es években a három várban együtt sem állomásozott annyi katona, amennyit 1552-ben Szolnokra elterveztek. De többre nem is volt szükség. Erdély visszatért a szultán hűségére, a Kelet-Tiszántúl királyi kézen maradt várai pedig örültek, hogy túlélték a Nyugat-Tiszántúl török megszállását: a szolnoki szandzsák várvédőinek csak a portyázó végváriakkal kellett verekedniük. Az, hogy a három vár katonaságának száma már 1 Velics Antal - Kammerer Ernő: Magyarországi török kincstári defterek. I. Budapest 1886. II. Budapest 1890. 131