Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)
Varga Ferenc: Íjkészítés Mongóliában
nek rá mellett A legutóbbi időkben megjelent munkák közül talán a legalaposabb és leginkább követhető, szemléletes, jól összeszedett, és az íjakról nyilakról bőséges anyaggal rendelkező mű: Sart Borjigin Jambin Bajarsüren: Cingis xaani cergiin jer jewseg [„Dzsingisz kán katonájának fegyvere") című, Ulaanbaatarban 2000-ben kiadott munkája. Nagyon szemléletes, alapos és nem utolsó sorban rengeteg gyakorlati tapasztalattal találkozhatunk benne, logikus, ésszerűen átgondolt elméletekkel kiegészítve. Mindez azért ilyen különleges, mert a szerző maga is katona, és talán sokkal jobban átlátja mindazt, amit sokszor nehezen tud elképzelni egy európai vagy tengeren túli kutató. A közelmúltban jelent meg J. Cüxbaatar, J. Lxagwasüren: Uuxain türleg [,Az íjászversenyek találatjelző éneke') című, Se/engeben 2001-ben kiadott rövid munka, amely áttekintést ad a Selenge megyei (ÉszakMongólia), sokak által az íjkészítés központjának tartott megyében fellelhető szokásokról valamint az ott folyó íjászversenyek történetéről és fajtáiról. Rövidsége ellenére nagyon hasznos. A fentebb felsorolt műveken kívül természetesen számtalan könyv, tanulmány létezik, melyekben előkerülnek a belsőázsiai íj fejlődését, készítését, használatát érintő kérdések. Ezekben azonban leginkább csak felületesen, említés szintjén, párhuzamként, utalásként jelenik meg az íj. Amint az látható, nincs még csak utalás sem a burját xawcaaxaira a fentebb említett szakirodalomban. Nem véletlenül, hiszen nemcsak a mongol kutatók, de a világ más részein tevékenykedő kutatók sem vetfigyelmet, annak ellenére, hogy nagyon fontos volna. Mindeláthatjuk, hogy bár jelentek meg az íjakról készített, vagy azzal kapcsolatban álló munkák, mégsmcs olyan mu, amely végigvenne az íjkészítők közléseit és kifejezetten adatközléseken alapulna. Ezek összegyűjtése és egybe rendezése még a jövő feladatai közé tartoznak. Az íjról általánosan Az íj: nyilak kilövésére alkalmas fegyver, melyet az őskőkor óta ismer és használ az emberiség. Tökéletesebb formája a rendszerint kétféle fából, csontlemez merevítéssel ellátott visszacsapó (reflex) íj, melyet már az ázsiai hunok előtti kortól ismert a nomád világ. 1 Az íj talán az egyik legősibb eszköz, amit az ember egyaránt használt harcra és vadászatra is. Az íjhasználatot sziklára rajzolva örökítették meg a kőkori művészek. 2 Ahogy az összes többi fegyver, úgy az íj is fejlődött, változott. Az íj fejlődésekor megjelenő íjalakulatokat használatuk és elterjedésük ideje, és az adott íjat használó nép alapján tudjuk rendszerbe foglalni. Ezek alapján az i. e. 3000 - V. század közötti időszakban, adatolhatóan nem a szkíták által használt íjtípusba tartozó íjalakulatot: 1. „Belső-ázsiai jellegű" íjnak [Töw Ajiin mayagiin num) nevezhetjük. 3 Leginkább sziklarajzokon, faragványokon maradt meg formája, ezért csak azokból tudunk kiindulni. Egyes ábrázolásokon gyakran a visszacsapó íjakra jellemző alakot is találhatunk. Ennek az íjtípusnak a későbbi változatait megtalálhatjuk szarvasos köveken és a hunkorból származó sziklarajzokon is (i. e. III. század - i. sz. I. század közötti időbői). 4 Látszólag úgy néz ki, hogy az időszámításunk kezdetének idején a Belső-Ázsiában használt íj olyan fejlettségi szintet ért el, ami a későbbiek folyamán már keveset tudott változni, pedig csak ezután kezdődött az igazi fejlődés. Mindenesetre az Ázsiában megjelenő visszacsapó íj nagyon hatékony fegyvernek bizonyult. A szkíták íja még elég kezdetleges szinten állt, bár tudni lehet róla, hogy visszacsapó íj volt, és egy fából készítették. Még a szkíták idejében - i. e. V. - II. század - fejlődött odáig a visszacsapó íj, minek eredményeképpen különböző rátétek megtalálhatóak voltak (például Tillia Tepe kurgánjaiból előkerült csontrátétes íj-maradványok 5 ), így a markolatrészre tett csontlap és elszórtan (nagyon kevés adattal találkozhatunk a szkíta íjakkal kapcsolatban) az íjvégeken lévő csont is, valamint valószínűnek kell tartanunk, hogy kezdetlegesen bár, de megtalálható volt a szaruborítás is a rugalmas karokon. (Ennek bizonyítása nehézkes, mivel a szarulemezek, ha megtalálhatóak is voltak, a földben szinte nyomtalanul tűntek el, így régészeti leletek között nem találkozhatunk velük. További kutatásokkal azonban megvan az esély rá, hogy nem publikált régészeti eredményekre bukkanjunk a belső-ázsiai múzeumok egyikében.) Ezt az íjalakulatot: 2. „szkíta jellegű" íjnak [skif mayagiin nunif nevezhetjük és tekinthetjük egy csoportnak. A szkíták íja nemcsak szerkezeti, de méretbeli változáson is keresztülment, mire elérte azt az állapotot, ami végül a hunok között széles körben elterjedt lett. További újítást jelentett az előző íjformához képest, hogy az íj két végére kemény fából merev karokat tettek, azokra kétoldalt pedig csontlapokat ragasztottak, amikkel az íj időtállóságát és tartósságát 1 Erdélyi István: Őstörténeti - régészeti fogalomtár, Budapest 2001.18. 2 A.P. Okladnyikov-A.l. Martinov. Szibériai sziklarajzok, Corvina kiadó, Budapest, 1983.177 3 A. Damdinsüren: Mongolin jewsgiin towc tüüx, Ulaanbaatar, 1990. 22-36. 4 Erdélyi István-Sugár Lajos: Ázsiai lovas nomádok, Gondolat kiadó, Budapest 1982. 81. 5 Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai I., Miskolci Bölcsész Egyesület, 1997. 53. 6 A. Damdinsüren: Mongolin jewsgiin towc tüüx, Ulaanbaatar 1990.44-47. 124
