H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Szabó István: Egy besenyszögi család története az 1900-as évek elejétől idős Danyi István kéziratos önéletírása alapján

1945 után, amikor a nagybirtokok megszűntek és még nem kezdték meg a szövetkezetek szervezését, egy jelentős területet meghagytak közös legelőnek, amelyet minden falusi ember igénybe vehetett. Ki mennyi jószágot „vert ki a gulyára,,, kettőt, hármat, annyi után fizetett. A legeltetési társulások: Szögi Társulat, Puszta Társulat, Pető Társulat, közösen használta ezeket a területeket. „Mi a szöginél, meg a jánoshidainál voltunk érdekelve. - mondja Danyi Ferenc • Mert a bornyút, amit nem kellett fejni, Jánoshidára vertük, a tehenet meg a másikra. Jánoshidán volt 4-5 növendék borjúnk. Ide általában növendéket vertünk ki, mert messze volt a falutól. Olyat, ami nem volt sem hasas, sem fejős és csak hizlalni kellett. Meddő volt. Ezzel nem kellett foglalkozni, mert innen nem járt haza a gulya. A Szögiről, meg a Petőről már hazajárt. Minden este mikor hazajött megfejtük, reggel meg vertük ki. Jött a gulyás a kürttel, pattogott az út végén, mi meg hajtottuk kifele a teheneket. Én is voltam gulyás, mert volt olyan is, főleg a jánoshidaiban, hogy egy hétig nem volt gulyás, nem vállalta senki, vagy lebetegedett, vagy éppen elzavartuk és akkor úgy kellett felváltva őrizni a gulyát, a társaság tagjainak. Volt vagy negyven embernek a marhája a legelőn, 200 darab marha és mikor nem volt gulyás, be kellett állni. Attól függően, hogy a gulyás mennyire esett ki. Csak azt tudom, hogy én is ott aludtam kint a gulyával egy hétig. Mikor letelt az időm, ment a másik. És ehhez voltam vagy 11-12 éves. Nem. Még annyi sem voltam. Mert 12 éves koromban már kaszáltam, akkor voltam első kaszás." A munkához való hozzáállás a családban a későbbiek során sem változott. Variálódott annyiban, hogy a következő generációk gyermekként már főként csak az iskolai szünidőben dolgoztak, akkor is csak a nekik megfelelő, könnyebb munkát bízták rájuk. Számukra a legfontosabb feladatot a tanulás jelentette, mindenekelőtt valamilyen szakmai képzettség, és egy újfajta szemlélet elsajátítása. Idősb Danyi István gyermekei, a szülők pedig olyan munkákat vállaltak, amiből megkönnyíthették az ő életüket. A hivatalos állás, a munkahely mellett mindent elvállaltak, amiért rendesen fizettek. Az első két generáció számára, de még a legidősebb Danyi gyerekek leszármazottai számára is természetes volt a napi munka után az otthoni háztáji gazdaság ellátása. Általában olyan hivatalos állást vállaltak csak, ahol huszonnégyóráztak, éjszaka dolgoztak, vagy maguk oszthatták be munkaidejüket. Ebből a szempontból előnyben részesültek a különféle őrszolgálatok, a díjbeszedő, kazánfűtő, mérőleolvasó stb. munkakörök. Illetve egy olyan állami alkalmazás, ami a nyolcórai napi munka mellett szabad hétvégeket is biztosított. A Danyi család huszadik századi történetében tisztán követhető az a kettősség, amely a tőkével nem de kevéske földdel rendelkezők 15. kép. Danyi Ferenc ismerkedik a gépekkel életét a mai napig behatárolja. Mindazokét, akiknek nincs annyi vagyonuk, hogy idegennel műveltethessék a földet, s bár az utódok tervezésénél ezt mindig figyelembe vették valamiért családi alapon sem megoldható. Ezért arra kényszerültek, hogy napjukat kettéosztva a földmunkák mellett valami egyéb megélhetést biztosító munkát is végezzenek. Nézzük csak a kezdetektől idős Danyi kényszerből vállalt alkalmi munkáit, a megélhetése miatt végzett sokféle tevékenységet. Az idők folyamán volt lóápoló, alkalmi hómunkás, vetett vályogot, tisztította a Zagyva csatornát, hol, mikor mire volt szükség. Mégsem tudott talpra állni csak azután, hogy a 30-as évek elejétől megkapta a besenyszögi postai szolgálatot. Ettől kezdve tudott földet bérelni, állatot szaporítani, vásárolni. Ahogy nőttek a gyerekek, több föld kellett, egyre több bérletet váltott fiaival. A földosztásnál meglett a saját 20 kataszteri holdja is, így 1949-táján már közel 100 holddal rendelkezett, amit a családjával művelt. A postai munkát még háború után is folytatta, húsz év közszolgálat után hagyta abba. Akkor még hitte, megélhet a földjéből. Az ötvenes évek a hozzá hasonló helyzetűekkel együtt megnyomorították a Danyiakat is. A családosok, az idősebbek más területen kerestek megélhetést, amelyiket beszippantotta a TSZ, az Állami Gazdaság, az is egy idő után hűtlen lett a földhöz, valamilyen szakma után nézett. Az a kettő kisebb pedig, aki még kedvvel csinálta volna, nem bírta. Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy egyikük villanyszerelői szakképesítéssel jó anyagi körülmények között érte meg a rendszerváltást, mikor is háború előtti földjeik kárpótlási jegyeit a családtagoktól felvásárolva közel akkora földet szerzett és próbál hasznosítani, mint amit a család negyven éve bérelt. Anyagiak, munkaerő híján komoly nehézségek között. Az 50-es években tehát a család a paraszti munkából végképp váltani kényszerült. De miután józan felfogású, mindenfajta munka elvégzésére nevelt, a napi élettel, a gazdasággal, a nagy háztartással, az épületekkel, gépekkel, szerszámokkal összefüggő munkákban járatos emberek voltak, könnyen rá tudtak állni szakipari munkák végzésére is. Ahogy követték egymást a generációk, úgy szereztek a fiatalok több és több szakmában képesítést, ahogy változott az egyéni és társas vállalkozások állam által engedélyezett köre, úgy tértek át a család fiatalabb tagjai különféle, már tanult szakmájuk alapján szerveződött vállalkozásokra. A lakossági egyszerűbb szakipari munkákat, de esetünkben például a komolyabb vállalkozásokat, egészen egy-egy lakóház komplett felépítéséig, belső szakipari munkáiig a belső berendezés kivitelezéséig úgy tudták csak felvállalni, hogy erre a lehetőségre való tekintettel valamennyi bevont résztvevő csak olyan főállást vállalt, ami 16. kép. Már egészen fiatalon bevonják a családtagokat mindenféle munkába (Danyi Ferenc és kisebbik fia, Imre építkezik) 453