H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Benedek Gyula: Külső-Szolnok vármegye tiszántúli tizedösszeíró járásának a tizedjegyzéke, különös tekintettel Mezőtúr városára - 1563

BENEDEK GYULA •#• * KÜLSŐ-SZOLNOK VARMEGYE TISZÁNTÚLI TIZEDOSSZEIRO JÁRÁSÁNAK A TIZEDJEGYZÉKE, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL MEZŐTÚR VÁROSÁRA 1563 1. A tizedről általában A tized fogalma és rövid történeti áttekintés A tized a jobbágyok által fizetett (teljesített) egyházi adó volt, amelyet Magyarországon még Szent István királyunk rendelt el, és amelyet csak az 1848. évi 13. te. törölt el, az egyház önkéntes lemondása alapján. Az adót hosszú ideig természetben (a föld terméseiből és az állatokból) kellett leróni.

1 Ez időben a tizedköteles javaknak két csoportja alakult ki: az úgynevezett nagyobb tizedek (decimae majores) és a kisebb tizedek (decimae minores). A nagyobb tizedköteles sorba az őszi búzát, a tavaszi búzát, az árpát, a zabot, a rozsot, a bort, a bárányt, majd a 18. századtól a kukoricát, a burgonyát, a dohányt és a dinnyét számolták. A kisebb tizedköteles sorba a len, a kender, a kerti vetemények, tejszármazékok, a méhek, valamint a szárnyasok tartoztak. Ilyen tekintetben a 16. század közepétől folyamatosan kialakuló változás következett be, mert törvények biztosították a földesurak részére a tizedek egyháztól való bérlését (árendálását), a tizedszedés elsőbbségi jogát. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy ez időben az egyházak már nem természetben kapták kézhez a termények tizedeit, hanem csak a megváltási árat pénzben. Ez a folyamat a 17. században terjedt el nagyobb mértékben és a 18. században vált általános, országos gyakorlattá. Külső-Szolnok vármegyének az általunk tárgyalt tiszántúli (túri) tizedösszeíró járásában az utóbbi megoldás már a 17. században általános gyakorlat volt,

2 míg ezt a módszert a Heves vármegye részét képező nagy-hevesi és kis-hevesi tizedösszeíró járásokban csupán a 18. században alkalmazták. A tizedfizetés terhét elsősorban a jobbágyok viselték, mert a földnélküli zsellérektől az 1493:52. te. alapján pénzváltságot, ún. „kereszténypénzt" (pecuniae christianitatis)

3 követeltek. Ez helyi szokás szerint, a tárgyalt térségben 3, 6 és 12 dénár lehetett. A 13. század közepétől a nemesek, a kuriális nemesek, a szabadok (libertini) valamint az armális (címeres) nemesek véglegesen, míg az építkező jobbágyok időlegesen mentesek voltak a tized teljesítése alól. Az armális nemeseknél azonban kivételt képeztek a Jászkunságban élők, mert azok a jobbágyokhoz hasonlóan - igaz, pénzbeli megváltással kötelesek voltak a tizedfizetésre.

4 Kit illetett a beszolgáltatott tized? Jász-Nagykun-Szolnok megye jogelőd területein - 1553 előtt, majd a 18. századtól az intézmény megszűnéséig - a váci, illetve az egri egyházmegyét (vagy a királyt) illették.

5 Elvben a püspökök vették kézbe, és a beszolgáltatott javakat az egyhézmegyéjük intézményeinek a fenntartására kellett fordítani. Ennek keretében engedték át a plébánosoknak a tized negyedét (quarta decimarum), a káplánoknak, a hitszónokoknak (presbiter) a negyed negyedét (quarta quartarum), vagy a felét, azaz a nyolcadát (octava). Ahol viszont az egyház földesúr is volt, ott ötödrészt (quinta) szedett, mintegy a kilenced (noná) és a tized összevonásával. Esetenként előfordult az is, hogy a pápai intézmény igényt formált a tized valamely részére, a 12. században - a keresztes hadjáratok idején például - a tized negyedére, majd később a tized tizedére. Más volt a helyzet a török hódoltság alatt, 1553 és a 17. sz. vége között, amikor az erőforrásokat a védelmi tevékenységre kellett összpontosítani. Ez időben a Magyar Kamara vette kézbe a tizedek beszedési, valamint a hasznosítási jogát, elvéve azokat az egyházaktól. Igy a Habsburg királyi terület, valamint a hódoltsági részek kikényszeríthető tizedeit

6 a végvárak fenntartására fordították. Ez a jogelőd területeken a következőképpen valósult meg. Az egri vár fenntartására utalták a Heves vármegye területén kialakított Berény-széki,

7 Nagy-hevesi, Kis-hevesi, a Külső-Szolnok vármegye területén kialakított Tiszáninneni tizedszedő járás északi részének és a Kolbász-szék központi részének a tizedeit. Illetve Gyula vára élvezte - az 1566. szeptember 1-jén történt elestéig - Külső-Szolnok vármegye Tiszán-túli, a Kolbász-széki enklávék,

8 Csongrád vármegye Csongrádi-tizedszedő járása északi részének a tizedeit. 1 Nem képezték viszont a tizedszedés tárgyát az igásökrök, valamint a tehenek. 2 Ennek megfelelően a jelenleg közreadott forráshoz hasonlóak nem is készültek, a tudományos kutatás nagy kárára. 3 KERESZTÉNYPÉNZ (pecuniae Christianitatis): A zsellérek által fizetendő tizedváltság. Országosan 1-12 dénár között szóródott a személyenkénti összege. A Tiszántúli Járásban 1563-ban ez 3 dénár volt, amit az bizonyít, hogy a terményösszesítésekben hátralékklént nincs feltüntetve egy dénár sem. 4 Országos Levéltár (továbbiakban: OL) P-108 Eszterházy cs.lt

. Repositorum 98.582. csomag Fasc. E Nr. 70, Filmtár 17.600. 5 A királyt a Berény-széki és a Kolbász-széki tizedek illették. 6 A Habsburg-párt a török hódoltság alatti területeken kb. a Hármas-Körösig tudta kikényszeríteni a tizedeket, természetesen katonai erővel. 7 Nem tévedtünk, amikor Berény-széket Heves vármegyéhez soroltuk. 311