H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Örsi Zsolt: A kártya a magyar néprajzban

mulatságaink történetéhez" címmel Gárdonyi Albert a Péchy-család levéltárából közöl egy végzést, amelyben a joghatóságuk alá tartozó jobbágyoknak megtiltják a kártyázást két forint bírság terhe alatt.

27 Az azóta eltelt majd száz esztendő alatt csak két esetben közölt ismét az Ethnographia kártyázással foglalkozó értekezést. Szuhay Péter 1976- ban a kártyajóslás témaköréből jegyzett egy tanulmányt, amelyben magyar parasztasszonyoktól gyűjtött kártyajóslás - szövegeket közöl. A munkát nem tekintette beie\eiettnek: „Annyi anyagunk nincs, hogy ezekből a szövegekből messzemenő következtetéseket vonhatnánk le, de a későbbiekben további gyűjtések után szeretnénk megkísérelni a kártyavetés teljes mechanizmusának és egy-egy lap összes jelentésének leírását." Nagy alapossággal nyúl a témához ismerteti a kártyavetés menetét és magát a látnoki szöveget is. Mindezeket egy jóslás formulán belül teljesen végigkíséri, a függelékben pedig a kártyavetés még további három módját írja le röviden. A cikk elemző részében a kártyavető és a jósoltató közötti kapcsolatrendszert taglalja. Ebben megállapítja, hogy a két személy közötti viszony alapvetően meghatározza a végeredményt. Ha a jósoltató rokonszenves akkor a kártyák adta lehetőségeken belül több pozitív dolgot igyekszik mondani a jósló a jövőről. A jóslat konkrét, személyes is lehet abban az esetben, ha a kártyavető jól ismeri, esetleg bizalmas viszonyban is van - Ismeri a családi hátteret, tisztában van a rokoni és közösségi kapcsolatokkal, ismeri a „célszemély" vágyait stb. - a jósoltatóval. Fontos megállapításként rögzíti, hogy ez a tevékenység polgári szemléletmódot, életfelfogást és ítéletrendszert képvisel, hiszen középpontban a házasság és a vagyon áll. A jóslat többi eleme e két fogalom köré csoportosul, azokat támogatja többnyire alárendelt szerepben.

28 Több mint húsz év után ismét megjelent a kártya a néprajzi szaklapban. Verebélyi Kincső igen értékes adalékokkal szolgált a magyar kártya motívumainak kialakulásához. Tanulmányában az 1990-ben felfedezett kecskeméti Salamon Antal-féle kártyából indul ki. E játszma épségben megmaradt lapjainak elemzésével az alábbi megállapításokra jut. A figurák, az ászok kivételével az ún. soproni kártya mintáját követik: A felsők és az alsók törökös vagy inkább balkáni viseletet hordanak, a királyok - magyar jellegzetességként - lovon ülnek. Ebből a sorból lóg ki a tök és a makk ász, amelyek már nem a szokásos zászlókat, címereket ábrázolják,hanem évszak allegóriákat jelenítenek meg, ill. a tök ászon egy egyfarkú sellőt láthatunk, amelynek ikonográfiái előképe a középkori templomi faragványokig vezethető vissza. A makk ász viszont már a magyar kártyán megszokott tél jelképet mutatja: két férfi tűz mellett melegszik. Ez a képtípus is igen nagy történelmi múltra tekint vissza. A késő római antikvitástól a középkori hóráskönyveken át jutott a kalendáriumok ábrázolásai közé, majd innen a kártyára. Az évszak allegória mindenesetre nem előzmény nélküli, hiszen már ismerünk olyan kártyát, amely erre a sémára épül. Ez a játszma a győri Unger Mátyás keze alól került ki 1880- ban. Az első Teli kártyával kapcsolatban - amely Schneider József pesti műhelyében készült - megjegyzi, hogy egy ebben az időben Európa szerte elterjedt divattal állunk szemben. E korban igen népszerű volt az irodalmi alkotásokat - köztük a drámákat kártyákon ábrázolni. Schneider valószínűleg ezt a divatot követve alkotta meg Schiller Teli Vilmosa alapján a játszmát. A magyar kártya annak köszönheti népszerűségét, hogy a bécsi Piatnik gyár az akkor legmodernebb technikával megindította a gyártását amihez új kereskedelmi 27 Gárdonyi A. 1903. 358. 28 Szuhay P. 1976. 29 Verebélyi K. 1998.183—187. stratégiát is alkalmazott. így lett a Teli-kártya az 1890- es évekre egyeduralkodóvá a Monarchián belül.

29 Kiss Lajos mai napig alapvető munkája „A szegényember élete" több alkalommal utal a kártyajátékra, amely, mint írja a hódmezővásárhelyi kubikusok és kupecek között igen elterjedt. Külön fejezetet szentel a főfoglalkozásként kártyából élő embernek, a kártyapillernek. Mint írja a kártyapiller valaha becsületes ember volt, de valahogyan, általában a gazdája által rászokott a játékra. Idővel annyira rákapott, hogy szenvedélyévé vált. Ez aztán azzal jár, hogy ha nincs pénze játékra mindent képes elkövetni, hogy beugorhasson egy - egy partiba. így általában nem irtózik a lopásoktól sem, aminek rendesen a börtön a vége. Kocsmáról kocsmára jár, szimatol, kit, hogy lehetne becsapni, hiszen ismeri a kártya összes fortélyát, de a csalástól sem riad vissza. Szükség esetén összejátszik cimboráival, hogy a léprecsalt embereket minél előbb megszabadítsák vagyonkájuktól. Az ilyen ember a családját is teljesen elhanyagolja, jórészt az asszonya tartja el, amíg bírja, ha nem bírja otthagyja. Teljesen elzüllik, megnyomorodik, kéregető lesz, végül életmódjának esik áldozatul: télen megfagy, nyáron vizesárokba fullad. Igen részletesen taglalja a kártyázási alkalmakat és életképekben mutatja be a hódmezővásárhelyi népéletnek eme szegmentumát.

30 Bálint Sándor „A szögedi nemzet" III. kötetében viszonylag jelentős terjedelemben foglalkozik a dél-alföldi város és a hozzákapcsolódó tanyavilág lakosságának mindennapjaival. Itt a kártya címszó alatt ismerteti, elsősorban Tömörkény István munkái alapján a szegedi nép kártyázási alkalmait, a vele kapcsolatos szóhasználatot, néphitet, a „kártyababonák"-at és a játékfajtákat. Megállapítja, hogy a parasztok szemében a kártya az „ördög bibliája". Sokan megvetéssel emlegetik, de akad olyan is, aki annyira irtózik tőle, hogy még passzióból sem veszi a kezébe. Leginkább a kocsmában kerül elő, de télen a kemence melege mellett is elkártyázgat a család a tanyázókkal. Tápén szokásos vasárnap délutáni időtöltés. Kis székekre ülve a ház előtt az utcán játszanak, inkább csak szórakozásból esetleg filléres alapon. A szerencsejátékok csak az iparosok, kupecek, kubikosok, kártyapillerek között szokásosak. Az utóbbi kategóriában nem ritka a hamis játék sem. A betyárok ennek úgy vették elejét, hogy a kártyapaklit bicskával az asztalhoz szegezték, így mindenki csak a pengén keresztül tudta lehúzni saját lapját. Kuriózumként említi a szegedi múzeum gyűjteményében látható rabkártyát. Ennek az a különlegessége, hogy a lapokra — egyéb festékük nem lévén az elítéltek a saját vérükkel festették fel a figurákat.

31 Ezt a rabkártyát már Tömörkény István is ismerteti a Néprajzi Értesítő 1907-es évfolyamában. A szegedi gyűjteménybe Reizner János által kerültek, aki az 1870-es években ügyvédként, mint hivatalos védő kapcsolatban állt a várbeli rabokkal. A lapok készítői gulyások, juhászok és egyéb pásztoremberek lehettek, akiket a Ráday Gedeon-féle szigorító intézkedések miatt zártak le. A szegedi vár ekkor az egész Alföldről összefogdosott "gyanús elemek" gyűjtőhelye volt. Ezek az emberek készítették a maguk számára a kártyát, hogy fogságukban is tudjanak játszani, könnyebben teljen az idő. Papírjuk nem volt, ezért az udvaron talált apró papírdarabokat szedegették össze, majd ezeket ragasztották egymáshoz, amíg elég nagy és kemény kártyának alkalmas lapot nem kaptak. Az így elkészített lapra - egyéb nem lévén, saját vérükkel festették fel a figurákat.

32 30 Kiss L 1981. 31 BálintS. 1978-79. 55-60. 32 Tömörkényi. 1907. 250