H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Czier Zoltán: A Kárpáti-Pannon térség ősnövényföldrajza az Alsó-Jurában

CZIER ZOLTÁN A KÁRPÁTI-PANNON TÉRSÉG ŐSNÖVÉNYFÖLDRAJZA AZ ALSÓ-JURÁBAN Bevezetés A legújabb kutatások bebizonyították, hogy a kárpáti-pannon térség alsó-jura makroflórája a leggazdagabb ilyen korú makrofióra egész Európában. Ha csupán a meghatározási jelzőktől mentes fajokat vesszük számításba (1. táblázat), a teljes fajszám így is meghaladja a többi európai ország (Svédország, Németország, Franciaország, Anglia, stb.) alsó-jura makroflóráinak fajszámait (Czier, 2000). Az egyik legfontosabb kérdés amely ezzel a ténnyel kapcsolatban felmerül: hogyan viszonyul a Kárpát-medence alsó-jura flórája a világ többi mezofites flóráihoz? A választ részben a taxonómiai és biosztratigráfiai besorolások adják meg (Czier 1997a, 1998b, 1999a). Másrészt, legalább ennyire fontos kielemezni a flóra tér- és idó'beli kapcsolatait, paleoklimatikai és paleofitogeográfiai szempontból egyaránt. Ezeknek a kapcsolatoknak a feltárása jelen tanulmány célkitűzése. A makroflórával ellentétben, amely jórészt helyhez kötött, a mikrofióra (diszperz spórák és pollenek, mikrofitoplankton) elterjedése légilletve vízáramlatok útján történik, így ezek rövid időn belül nagy távolságokra képesek eljutni. Ebből adódóan, a mikrofióra ugyan kiváló szintjelző lehet, kiemelt ősnövényföldrajzi jelentősége azonban inkább a makroflórának van. Mivel a paleofitogeográfiai egységek florisztikai jellegeit döntően a makrofióra határozza meg, a mikrofióra nem képezi írásom tárgyát. Az ősföldrajzi és őséghajlati viszonyok Az alsó-jura globális ősföldrajzát mindenekelőtt a Tethys óceán határozza meg (Smith & Briden 1977). A kárpáti-pannon térség fosszilis flóra lelőhelyeinek ősföldrajzi helyzete egy, az óceán északi partvonala közelében húzódó, paleovegetációs területre utal. A terület őséghajlati viszonyait a mellékelt térkép szemlélteti (1. ábra). Az őshőmérsékleti adatok alapján, az alsó-jurában, Eurázsia területét két éghajlati öv jellemezte: egy északi mérsékelt éghajlati öv és egy déli meleg éghajlati öv (Krassilov 1981). A csapadékossági adatok szintén két övet jeleznek: Eurázsia középső részén időszakosan csapadékos éghajlat uralkodott, északi és déli részén pedig az éghajlat erősen csapadékos volt (Haliam 1985; Taugourdeau-Lantz & Vozenin-Serra 1987). A kárpáti-pannon térség ősföldrajzi helyzete megfelel a meleg és csapadékos éghajlatnak. Bár a jurában az Északi- és Déli-sarkot nem borította jégtakaró, ez nem jelenti azt, hogy az egész Föld éghajlata meleg és csapadékos volt. Az őshőmérsékleti adatok azt mutatják, hogy csak az egyenlítő és a trópusok táján volt meleg éghajlat, ezektől északra illetve délre mérsékelt éghajlat volt a jellemző. A meleg és mérsékelt éghajlati övek határa a kárpáti-pannon térség közvetlen közelében húzódott. Ez a határvonal okozhatta, legalábbis részben, a flóra változatos megjelenését. Ami az éghajlat „nedves" jellegét illeti, noha a kárpáti-pannon térség egy csapadékokban gazdag sávban foglalt helyet (a közeli óceán felől a nedves légtömegek áramlása állandóan biztosította az utánpótlást), a Föld éghajlata távolról sem volt mindenhol hasonló. Az erősen csapadékos területek lényegében az óceán partjaival párhuzamos sávokra korlátozódtak. Ezektől beljebb, északi és déli irányban, már csak időszakosan csapadékos éghajlati övről beszélhetünk. Az óriási kiterjedésű őskontinens belsejébe pedig jóformán alig jutott csapadék, így nagy kiterjedésű területek „száraz" éghajlattal rendelkeztek - a sivatagi környezetben a növényzet rendkívül gyér volt, ezért a többi területtel ellentétben, az onnan származó növényi kövületek is igen ritkák. Az ősnövények éghajlatjelző szerepét régebben főleg elterjedésük alapján volt szokás meghatározni: például ahol a növényi maradványok nagy tömegben maradtak meg és kőszenet hoztak létre, ott az éghajlat csapadékos volt. Az újabb kutatások azonban kimutatták, hogy maguk az ősnövények is - nemcsak bizonyos külső (morfológiai) jellegeik folytán, de anatómiai (citológiai) felépítésükből adódóan is jelzik az éghajlat tulajdonságait és változásait (Chaloner & Creber 1990). A mecseki jurából előkerült egyes bennettitesz maradványok például apró levelűek és meglehetősen vastag kutikulával rendelkeznek, így nem sorolhatók a tipikus példányok közé - amelyek száraz klíma-kedvelők (Barbacka 1999). Az új megfigyelések tehát kutikuláris adatokkal is alátámasztják, illetve megerősítik, a kárpáti-pannon térség nedves - óceáni jellegű mezofites éghajlati viszonyairól alkotott képet. 17