H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Kőhegyi Mihály -Vörös Gabriella: A Madaras-Halmok szarmata temetőjének temetkezési szokásai

KŐHEGYI MIHÁLY -VÖRÖS GABRIELLA rsr r A MADARAS-HALMOK SZARMATA TEMETŐJÉNEK TEMETKEZÉSI SZOKÁSAI

1 Rómer Flórisnak, a magyar régészeti kutatás megalapozójának, igen korai (1868) vaskúti halom ásatásának is szerepe volt abban, hogy a Duna-Tisza közének déli részén tevékenykedő Bács-Bodrog vármegyei Történeti Társulat kiemelkedő figyelmet szentelt a megyében található halmok felkutatására és feltárására. A Társulatban nemcsak a megye értelmiségi rétegének számos tagja, hanem nagybirtokosok is tevékenykedtek, vagy legalábbis támogatták a régészek munkáját. 1902-ben Latinovics Pál - Madaras régi földesura - arra hívta fel a szakemberek figyelmét, hogy a tulajdonában lévő madarasi legelőn (Göbölyjárás) több tucatnyi halom található. Roedriger Lajos a zombori múzeum régésze, a bejelentés nyomán ásatást kezdett és hat halmot tárt fel. Az eredetileg 72 halomból álló együttes azért maradhatott fenn viszonylag ép állapotban, mert a Kígyós-patak széles árterét és az alig egy méternyire kiemelkedő magaslatot ember emlékezet óta állatok legeltetésére használták. Roedriger megállapította, hogy az általa feltárt hat halom mindegyikét kirabolták. A visszahagyott kevés lelet alapján a halmokat nem tudta datálni. Fél évszázadnyi szünet után 1952-ben Zalotay Elemér három halmot tárt fel (XVII., XIX., XX. tumulus). Ő már egyértelműen szarmata temetkezésekről beszél, hiszen időközben megjelent Párducz Mihály háromkötetes monográfiája, mely az addig előkerült valamennyi szarmata leletet közli, s így a madarasi halmokban napvilágot látott anyag azonosítása könnyen megtörténhetett. A terepen ekkor még az északi csoportban 28, a déliben 30, azaz 58 tumulus látszott. Ezen az ásatáson - középiskolás diákként - jelen szerzőpáros egyike is részt vett, ami később sokat segített a halmok azonosításában. 1963-ban azzal a nem titkolt szándékkal fogtunk hozzá a munkához, hogy valamennyi halmot feltárjuk. A munka 1974 őszén fejeződött be, kisebb-nagyobb megszakításokkal tehát 11 év alatt végeztük el a teljes temető feltárását (1. térkép). Szerencsés véletlen folytán az 1940-es évek végén szántófölddé átalakított területen herét vetettek az új gazdák. A rekkenő nyári hőségben és szárazságban a halmok tetején üde zöld volt a növényzet s kerek foltokat figyelhettünk meg olyan helyen is, ahol - a szántás következtében - alig vagy egyáltalán nem látszott halom. Ezek átvágása során kitűnt, hogy alattuk sír van, sőt a halmok között is vannak sírok. Ezek után már módszeresen vizsgáltuk át, az akkor szokásos árokrendszeres feltárással a teljes, nem csekély kiterjedésű területet. Az ásatás követte a terep domborzatát, mert azt a temetésnél is figyelembe vették annak idején. A feltárás kiterjedése egy 420x510-es nagy nagyságú, szabálytalan négyszögű terület, ami 214.200 m

2 jelentene. Valójában azonban csak 145.100 m

2 az, amit átkutattunk, mert a temetőt körülölelő mocsár csak ezt tette szükségessé. A feltárt sírok száma 666, de ezek nem mindegyike szarmata kori, hiszen a temető közepén DNY—ÉK-i irányban húzódó dombháton egy kislétszámú Árpád-kori temetőt találtunk. Ezek a sírok eleinte gondot okoztak, de eltérő típusukkal, leletanyagukkal egyértelműen el lehetett különíteni a kicsi, 45 sírból álló temetőt. A szarmata sírok száma tehát 621, amennyiben hozzá vesszük a szabályos sírgödörben elföldelt állatsírokat (kutya) is. A halmok, a temetőn belül, két nagy csoportra oszlottak. A déliek voltak a nagyobbak (20-25 m átmérőjűek, 2-5 m magasak), a tőlük ÉNY-ra, mintegy 400 méterre fekvők a kisebbek (6-13 m átmérőjűek, 20-80 cm magasak). Elhelyezkedésüket tekintve is eltértek egymástól. A déliek rendszertelenül, egymástól 20—40 méteres távolságban voltak, míg az északiak egymáshoz közel (10-15 m), s durván három sorban helyezkedtek el. Mint említettük Roedriger Lajos a századelőn még 72 halmot számolt meg és ábrázolt térképén,

2 de Zalotay 1952-ben már csak 58-at észlelt, mi pedig 47-et számoltunk meg 1963-ban. A halmok rohamosan fogytak. A feltárás után 35 évvel alig 10-15-öt találtunk csak, az intenzív talajművelés néhány éven belül mind eltünteti őket. A halmok esetében különösen a nagyobb halmoknál tettünk néhány figyelemre méltó megfigyelést. Azt észleltük, hogy a talajba mélyített, viszonylag nagy sír fölé a környékről hordták a földet egy bizonyos magasságig. Ekkor tort tartottak, amit a halom földjében talált állatcsontok és a halom körüli, átégett máglyahelyek bizonyítanak.

3 A szétdobált állati csontok a halom palástjának meghatározott vonalában feküdtek, azaz a félig felhordott halom felszínén. Innen úgy folytatták munkájukat (azaz a halom magasítását), hogy az 500-600 méterre lévő Telecskai dombokból sárga agyagos földet hoztak és ezzel 40-50 cm vastagon beborították a már meglévő alacsonyabb halmot. Le is döngölték. Ezzel biztosították végleges alakját és a kiszáradás után egységes, önálló réteget képező palást egyúttal megakadályozta a különben elég meredek föld szétcsúszását. A 47 halom közül 29-nek nem volt körárka, 14-et 1 Előadás formájában elhangzott az „International connections of the Barbarians of the Carpathian Basin in the 1st-5th centuries A. D." c. konferencián (Aszód-Nyíregyháza, 1999. augusztus 25-27.). 2 Kőhegyi 1971, 210 3 A két jelenség egyidejűségét persze nem tudjuk bizonyítani. 143