H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Viga Gyula: A hagyomány és a változás néhány kérdése a magyar népi kultúrában

mind a kultúra, mind a társadalom folytonossága, mind azok változása. Mindez azonban csak úgy értelmezhető, ha elfogadjuk, hogy a tradíció nem egyfajta virtuális tömb, hanem sok és sokféle változó elem laza halmaza. Ilyen módon részletei, képletesen parányi, elemi „töltései" alkalmasak a változó struktúrák közötti átjárásra is, a kultúra egyes elemeihez vagy kisebb-nagyobb egységeihez tapadva. Úgy gondolom, hogy - hasonlóan a szokások elemeinek megkereséséhez (Ujváry Zoltán 1980. 15.) - teoretikusan a tárgyi kultúra jelenségeinek komplex egységei is szétdarabolhatok a vizsgálatok szintjén, s talán belátható, hogy organikus működésüket elfogadva is megragadható részleteikben is a tárgy, az eszköz, a technológia, a működtetésükhöz szükséges fogások, a mozdulatok, túl azon persze, hogy a változás ebben az összefüggésben egyszerűen az adott forma és funkció megszűnését is jelentheti. Azt gondolom, hogy az egyes elemek tulajdonságai, megmaradásuk esélye, a funkciók új típusú tárgyhoz, eszközhöz való tapadásának lehetősége szélsőségesen eltérő lehet. Vagyis az egész komplex jelenség részleteiben lehet hagyományos, miközben más részleteiben, vagy akár domináns megnyilatkozásába lehet egészen újszerű. Ha ilyen módon vesszük szemügyre az egész struktúrát, akkor annak részletei önálló életet élhetnek, s nem lehetséges nagy kimetszések alapján eldönteni a kultúra részleteiről, hogy azok hagyományosak, vagy sem. 7. Az eddigiekben a hagyományt kétféle értelemben használtam. Ennek elsősorban nyelvi okai vannak, s a fogalmi tisztázatlanság ebben az összefüggésben is zavaró. A tisztázás szándéka azonban nem lehet ok arra, hogy a fogalom egyik tartalmát - a másik szabatos megfogalmazásáért - kiürítsük. A hagyomány kétségkívül értelmezhető az átörökítés meghajtójaként, a kultúra grammatikájaként: ilyen módon a kultúra szövete, váza. S ha nincs hagyomány kultúra nélkül, akkor kultúra is nehezen képzelhető el tradíció nélkül. A kultúra a hagyomány révén kerül a közösség birtokába, s az új műveltségi elemek befogadása révén a közösség nem a hagyományos leváltására, kicserélésére törekszik, hanem annak alkalmassá tételére az egyes funkciók számára. Ha elfogadjuk, hogy a kultúra az alkalmazkodás emberi módja, az alkotások, a technikák, a gondolkodási módok integrálódása a természeti adottságokban (Gunda Béla 1986. 5.), akkor nagyon csábítónak tűnik a gondolat, hogy a tradíció magának a műveltségi elemnek a tartozéka, s mint ilyen, a társadalmi és kulturális reprodukció elengedhetetlen része, mondhatnánk az egyén és a társadalom közötti kapocs. Mint ilyen azonban, a hagyomány nem gúzs az egyén számára, a tradíció segíti az alkalmazkodást mind ökológiai, mind társadalmi értelemben, s lényegét tekintve is variálható. A hagyomány részei — az öröklött tudások mellett - az öröklött vélekedések is: dolgokról, értékekről, emberi és társadalmi normákról, más közösségekről. A variációkban döntő az egyén szerepe; még a kötött szövegek esetében is kimutatható valamelyest szabadsága (Voigt Vilmos 1974.; Ujváry Zoltán 1980a. 33-59.). De értelmezhető a hagyomány a kultúra térbeli és időbeli szeleteként, tartományaként is, ám ez a tartalom sokkal nehezebben körvonalazható. Jószerével meghatározhatatlan az öröklött tudást magába foglaló hagyomány tartalma, kiterjedése mind a közösség, mind az egyén ismeretében. A tradicionalitás nem jelenti a kultúra állapotának változatlanságát, sokkal inkább a társadalom konzervatív jellegét, ami természetesen rávetül a műveltség jellegére és állapotára, de nem akadályozza meg annak átalakulását. Egészében nem áll ellent a fölbontó átalakító hatásoknak, sokkal inkább arról van szó, hogy az egyes régiók, ill. műveltségi csoportok változásának tempója, s a társadalom szerkezetének átalakítására gyakorolt hatása különbözik egymástól. (Kosa László 1991. 58.) Mindez elsősorban a társadalmi haladás kérdéskörében jelenik meg, s csak közvetve a kultúráéban. Minden társadalmi változás magával hozza a néprajzi jelenségek átalakulásának, változásának folyamatát is (Gunda Béla 1958. 567.), ám ez igen eltérő sebességgel zajlik mind a társadalom és a kultúra vonatkozásában, mind a kultúra keretein belül. Ne feledjük, hogy magának a hagyománynak a kérdése a társadalom differenciálódása során fogalmazódik meg: vagy a különféle eredet, vagy a másságukat hangsúlyozó csoportok révén. A tradíció fogalma ilyen módon túlnő a paraszti kultúra határain, s egészében a műveltség meghatározó fogalma. Összetevői nem egyszerűen hierarchizáltak, nem csak többféle kulturális választ tartalmaznak a műveltség funkcionális kihívásaira, hanem egyre tágasabbak is a műveltség változásával és az emberi életminőség fejlődésével. 62