H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Viga Gyula: A hagyomány és a változás néhány kérdése a magyar népi kultúrában

viszonyokat és viszonylatokat, a közösségen belüli hierarchiát sem kell a különböző' generációknak újra elsajátítaniuk, ahogyan azokat az eszméket sem, amelyek azok átalakítására, megreformálására jönnek létre. Ennyiben a tradíció valóban nem közvetlen része a kultúrának, hanem értelmezhető' annak grammatikájaként, csakhogy azonnal értelmét veszíti, ha nem nevezzük meg konkrétan a helyét, működési területét. Nincs általában hagyomány, ilyen módon az mégis elválaszthatatlan a kultúra szövetétől. S nem is csak a szájhagyományra kell itt gondolnunk, hanem az utánzás, a gesztusok, a mintakövetés szerepére is, éppen úgy a munkatechnikákban, mint a táncban, a különböző terek elfoglalásában, akár a társadalmi hierearchia átörökítésében. A társadalmi szerepek átadása sem független a hagyománytól, nélküle éppen úgy elképzelhetetlen volna a paraszti mentalitás, mint a nemzettudat megformálódása. S nem csupán a paraszti kultúrára igaz ez természetesen, hanem - más összetevőkkel - a parasztok sorából régen kivált kézművesek, kereskedők s más társadalmi csoportok tradíciójára is. Nem mond ezeknek ellent az, hogy valóban vizsgálhatók általánosságban pl. a hagyományozódás törvényszerűségei, ez azonban a tudomány része, s nem a vizsgált műveltségeké. Vagyis a tudomány vizsgálatai során leválaszthatja a kultúráról a hagyományt, de ahhoz, hogy annak valódi tartalmát és működését megértse, éppen úgy nem vonatkoztathat el az egésznek a működésétől, ahogyan az emberi test egészétől a szívet vagy a vesét operáló orvos. Jogos persze annak felvetése is, hogy pl. a magyarországi (és Közép-Kelet-európai) polgárosodás hajnalán még a társadalom széles sávjában találkozik a paraszti munka és életmód a kézművességgel, vagy a kisnemesi kultúra és mentalitás a parasztival. Mindez nem csupán a társadalomban jelenik meg, hanem a tárgykészítők és a tárgyhasználók kapcsolatában is: a népművészeti kutatások egyértelműen igazolták, hogy a polgárosodás időszakában a parasztok, — mondjuk a népművészet — reprezentáns tárgyait jórészt kézművesek készítik. Mindez azonban csak azt jelenti, hogy a hagyománynak ezeket a szegmenseit is be kell vonni a néprajzi kutatásba, beleértve a nemesi, főleg köznemesi, az iparos, a bányász stb hagyományokat is. S ha valóban leválasztjuk a tudomány lepárló készülékében a tradíció szövetét a kultúráéról, akkor azt nem azonosíthatjuk a parasztság kulturális örökségével. (Talán mégsem volt fölösleges a munkásés bányászhagyományt is a néprajzi vizsgálatok tárgyává tenni?) Inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy annyiféle a hagyomány, amennyire differenciált a mindenkori társadalom, s azon is el kell persze töprengeni, hogy az egyes tömbökön belül mennyire érvényesülnek a tradíció bizonyos szeleteiben regionális vonások. 6. Úgy gondolom, hogy más a hagyomány szerepe és működése a szellemi kultúrában - érintőlegesen idevonom a társadalom körét is —, s más az anyagi műveltség összefüggésében. Az utóbbiban az innovációk szerepe talán könnyebben megragadható. Miközben az európai parasztok fokozatosan kolonizáljak az öreg kontinenst, jószerével az antikvitástól megörökölt eszközöket használják. Sokkal lassabban változtatják meg ekéik típusát, mint kultúrnövényeiket. Az erdők kiirtásával, később a vizek rendezésével a magyar parasztok élettere is összehasonlíthatatlanul átalakul. Az eszközök, eljárásmódok a feudalizálódással párhuzamosan, a 14-15. században formálódnak át alapvetően a kötött határhasználati renddel, a nagytestű fogatolható szarvasmarhával, a fordító ekével, a kasza révén megjelenő új aratási módokkal és hasonlókkal. Bár a népesség növekedése és a termelő tevékenység révén már a 17. század végén, a 18. század elején konfrontálódik az ember tájátalakító tevékenysége és a természet regenerálódása, ezt követően valójában csak a 19. század első harmadától következik be nagyobb léptékű változás, ami a mezőgazdaság strukturális átalakulásán kívül a paraszti társadalom polgárosodásának a kezdetét is jelenti. Az, hogy a Kárpát-medence 3,5 millió hektárnyi agrárterületéből 2,5 millió hektár ármentesítés révén jutott a mezőgazdaság részére, nem egyszerűen mennyiségi probléma, hanem a változó minőség kifejezó'je is. A gyakran említett második honfoglalás pontosan visszaadja a dolog jelentőségét. (Frisnyák Sándor 1990. 101., Ikvai Nándor 1991. 335-336.) Mindebben más-más az egyes tájak népének feltételrendszere: máig ható esélyegyenlőtlenségeket eredményezett a változtatható és a változtathatatlan, a változó és a változatlan regionális összefüggése, ami alapvetően befolyásolja az innováció lehetőségét és a modernizáció feltételeit. A lassabban alakuló struktúrában értelemszerűen nagyobb a változatlanok száma, ami sok összefüggésben megengedi az átörökítésben a hagyományozódást. Rendkívül fontos itt a jobbágyfalszabadítás megemlítése is: az új tulajdonviszonyok nem csupán a paraszti társadalmat polarizálják, de átalakítják annak a viszonyát is az újhoz, a változáshoz, s értelemszerűen az elődök örökségéhez is. (Kosa László 1991. 82-83.) Vagyis aligha mondhatjuk azonosnak a parasztok életkörülményeit, akár földrajzi, akár társadalmi vetületében. Találhatunk persze közös elemeket a 18. század eleji jobbágyparasztok és az 1920-as évek parasztjainak eszközkultúrájában, de ha azok eltérő környezetét is figyelembe vesszük, aligha hihetjük, hogy közvetlen közük lehet egymáshoz és a hagyományhoz. A kutatás során a rendszer elválasztó, különböző elemeit éppen úgy értékelnünk kell, mint annak azonosságait. Ha viszont arra gondolunk, hogy a meglevő eszközök sokáig akár változtatás nélkül alkalmasak voltak például a megjelenő újvilági kultúrnövények megművelésére, s hogy a kapitalizálódó mezőgazdaság átalakuló struktúrájában is tovább élt legnagyobb részük, akkor mégis fel kell tételeznünk a távoli időkben és nagy távolságban is használatuk valamiféle azonosságát. (Szabó László 1993. 101.) Ez megítélésem szerint részben az ökológiai környezet hasonlóságából fakad, részben abból, hogy a munkaeszközök használata a mindenkori technikai maximum közelítését jelenti. Kétségtelen, hogy a parasztok nem a hagyományhoz való ragaszkodásból használnak generációkon át egy-egy eszköztípust, nem a hagyomány része a két- vagy háromnyomásos határhasználati rend sem. Nem a hagyomány miatt vetnek a korábbiakhoz hasonló őszi és tavaszi növényeket, vagy éppen nem a hagyománnyal való szakítás okán ültetnek új gyümölcsfajtát vagy permetezik meg a fáikat. A tradíció azonban mégsem szakítható ki ebből a körből, mert az említett részeket működtető struktúrában számos elemével jelen van, s nélküle elképzelhetetlen 61