H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Egri Mária: A szolnoki múzeum állandó kiállításainak analogikus tanulságai

ezüst honfoglalás kori tarsolylemezig. De a kerámia leletanyag hasonlóan gazdag díszítmény és formavariációi szintúgy széles skálán lennének elemezhetők. Már az elsőként bemutatott neolit edényeken feltűnnek a különféle, ritmikusan megjelenő karcolt, nyomkodott díszítmények. A láthatóan kézzel formázott edényekre készítőjük konkrétan is rátette a „keze nyomát". Nem elégedett meg a sima felületekkel, esetleg a funkció igényelte formákkal, fülekkel, az edény falán, peremén is eljátszott. Pompázatos fantáziával, szintén kézzel formázva készítették a legkülönbözőbb formájú, méretű bronzkori edények gömbölyű-csúcsos bütykeit, vonalait, íveit. De az edényeken a neolitikumtól kezdődően megjelenő festéknyomok, tehát az agyagedények festése sem kevésbé izgalmas kutatási lehetőség. Külön dolgozatot érdemelne az ornamensek között a kultikus célú díszítmény, a különböző korok kultikus edényeinek formái, illetve a legkorábbi idoltól, az újkőkorszaki Rákóczifalvi Vénusz-tói kezdődően maguk a kultikus szobrocskák. Csábító lenne a kereskedelem témája is. Nem csak a kereskedelmi karaván utak (pl. selyem út, só út) révén erre a területre jutott idegen pénzek, áruk, utóbbiak helyi kézművességre gyakorolt hatása miatt, de a magyarok szempontjából a későbbiek során is igen fontos szállítás, a kocsi, a fogatolás, a ló, lószerszám, a ló mint haszonállat kérdéseinek évezredeken keresztüli vizsgáihatósága miatt. S miután ezen a területen a ló volt a legfontosabb állat, a téma maga is többszempontú elemzésre adna alkalmat. Vizsgálhatnánk külön a lószerszám technikai megoldásainak, anyagának, formáinak, változatainak, díszítményeinek alakulását. Mind a lótartásra, a lóval végzett munkálatokra, a kocsizásra találunk példát a néprajzi anyagban ugyanúgy, mint ahogy a Képtár anyagában is. S minthogy a századvégtől igen elterjedt porcelán figurák közül a kecses úrlovasok és hölgyek valamint a hintájukat repítő paripák sem hiányoztak, természetesen egészen más funkcióval, de a ló képviselve van a századforduló polgári szalonjának díszítményeit is felvonultató történeti kiállítás anyagában is. Az adott kor képzőművészetének informatív jellege sokkal bonyolultabb. Ha csak nem pedagógiai szándékú (a templomfestésben a biblia pauperum) vagy agitatív (az ötvenes évek szocialista realizmusa), mindig hordozza a művész egyéniségét, alkotó fantáziáját. S ha a kor művészetének stiláris jegyeit is szem előtt tartjuk, a képzőművészeti anyagból a vizsgált időszakra vonatkozóan csupán áttételes utalásokkal kell megelégednünk. A realista-figuratív stílusperiódusok több lehetőséget adnak a művek alapján történő elemzésre, korrajzra. A szolnoki képtár anyagában a múlt századi zsáner-, és plein air festészetet valamint a századeleji posztimpresszionizmust reprezentáló művek kitűnően illusztrálják az Alföld Szolnokhoz kapcsolható részének települési szokásait, életmódját, viseletét. A két világháború közötti időszakban készült képek pedig azt érzékeltetik, hogy hol és miként élt a szolnoki polgárság, milyen volt egy sajátos művészközösség élete, a művésztelep alkotóinak közvetlen környezete. Az a mikrovilág, ahol éppen a kiállításon is 4 Heinrich Láng: Szolnoki szárazmalom, 1961 olaj, falemez, 24x37,5 cm J.j.l Heinrich Láng: Szolnoki szárazmalom élvezhető műtermi enteriőröket, a parkot, a Vártemplomot, a Zagyva parti Tabánt festették. A kiállítások rendezésének fő szempontjaira koncentrálva tehát vizsgálódásunk alapjául a Szolnoki Művésztelep Képtárának száz-százhúsz évet felölelő anyagából kiválasztottunk néhány festményt, amelyen leginkább követhető a településtörténet, lakáskultúra, életmód témája; s megkíséreltük a régészeti, néprajzi, történeti kiállítások analógiáinak hozzá kapcsolását. Még egyszer szeretnénk hangsúlyozni, pusztán néhány példára, kérdésfelvetésre szorítkozunk, közelsem törekedhettünk teljességre. Heinrich LÁNG: Szolnoki szárazmalom festményének középterében egy lábakon álló, náddal fedett kör alakú építményt látunk. A kolostorok körbejárható árkádsoráról „kerengősnek nevezett tető alatti részben a lovak körbe járva forgatták a középen őrlő malomköveket. Az építmény tetejét a katolikus vidékek házainak oromdíszeihez hasonlóan az isteni oltalom jelképeként kereszttel jelölték meg. A szárazmalom mellett elhelyezkedő ólakon, gazdasági építményeken jól látható a nádtetőket leszorító bordázat, az egyik épület mellett a „szabadkémény", ami pendelyszerűen nyúlik befelé a ház belsejébe. Ez szippantja ki a konyha teréből a nyíltlángú tüzelés gerjesztette füstöt. Általában a „V" alakban összefutó utcák találkozásába építették a szárazmalmokat. Szolnokon az ilyen utcák találkozási pontját „gatyaülep"-nek, a két utcát pedig „gatyaszár"-nak nevezték. A gatyaszár egyikén jöttek az őrletni akaró parasztok a kocsira rakott őrleménnyel, a „V" betű találkozásában álló szárazmalomban megőrölték a hozadékot és a gatyaszár másik ágán át távoztak. Volt ugyan Szolnokon és a környékén több vízimalom is, de szárazmalmok is bőséggel léteztek. A festményen látható szárazmalom néprajzi megfelelője a kiállításban felépített kontyos pásztorkunyhó. De más rendeltetésű kör alakú építmény is volt ezen a területen, közöttük például a legnagyobb méretűek a kerek ólak. Lényegében a kör alakú, náddal borított építmények a kőkortól kezdve használatosak voltak ezen a vidéken is, mint általában a nád-termő vidékeken. A teljes, nagyjából azonos hosszában felhasznált, kúpszerűen összeborított . „Szolnok, VIII/61." DM Ltsz.: 55.20.1. 364