H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Örsi Zsolt: A Kecskeri Puszta Természetvédelmi Terület kultúrtörténeti áttekintése

növekedésével hatalmas mértékben megindult az iparosítás, amelyhez az energiát a fa adta. Az erdőírtások nagy hulláma indult meg, amely alapjaiban változtatta meg a folyamok vízgyűjtőterületének vízháztartását. A csapadék már egyszerre nagy tömegben zúdult le a folyókon és a sík vidékeken pusztító árvizek jelentek meg. A Tisza 1770-ben elszakította a Mirhó-gátat és 1772-ben 1774-ben, 1776-ban, majd ezt követően évente követték egymást a jelentős árvizek, amelyek már művelésbe vett területeket öntöttek el, sőt a helységek lakosságát is veszélyeztette. Ebben a helyzetben határozzák el Kisújszállás kezdeményezésére a nagykun városok a Mirhó-gát felépítését. A felvilágosodás korának a népéletet jobbító szándéka a termelés növelését kívánta, így állami szintre emelkedett a termőterületek kibővítésének akarata, amely hamarosan a magyar nemzeti eszme része lett. A természetátalakítás tehát a nép és az ország felvirágoztatását akarta szolgálni. Megindult a folyamvölgyek szabályozása, ami a 19. század közepére-végére már megmutatta, hogy a felborított egyensúlyi helyzet igen komoly gondot okoz a vízháztartásban. A nagykun települések most már a víz elapadása miatt panaszkodtak. A gátak felépítése miatt kiszáradtak a rónák, legelők, a csapadéktalan években pedig rettenetes aszályok jelentkeztek. Általánossá válik ezekben az esztendőkben a takarmány és az élelmiszer hiánya. Az állatok itatására minden legelőn kutakat kellett ásni. Eleinte persze a pihent réti földek feltörésük után tíz-tizenöt évig igen jó termést adtak és a lakosság redemptus része igen komoly bevételeket könyvelhetett el. Akkor kezdődött meg a hatalmas, többszobás, klasszicista stílusú épületek az ún. „kulákházak" építése. A földek azonban lassan kiszáradtak és elszikesedtek, a vízhiány komoly problémává lett. Megváltozott a táj klímája is, a kontinentális éghajlati tényezők felerősödtek: a téli nagy hidegeket forró nyarak követték, megszűntek a nagy harmatok* A növényvilág szegényesebb lett. Eltűnt a nád, sás, kiszáradtak az erdők. A flóra együtt pusztult a faunával; a vízi állatvilág megszűnt, a madarak elvándoroltak, a réti farkas is kipusztult. A környezet átalakulása, mint mindig, most is életforma váltással járt. A paraszti kultúra elemei erősen tájhoz, természeti környezethez kötöttek, így a kultúra is átalakult a tájjal együtt. Ez persze nem ment zökkenőmentesen, hiszen a tapasztalati tudás megszerzéséhez sok idő kell. A korábbi ártéri gazdálkodás, amely a vizek járásához igazodott megszűnt, illetve visszavonult a hullámterekre. A természetes haszonvételnek: nádvágás, halászat, madarászat, 97 Kosa L. 1982. 98 Ducza L. 1987. 99 Szabó L. 1996. 144-158. 100 Bökönyi S. 1978. 123. 101 Paládi Kovács A. 1993. 88. 102 Varga Gy. 1996. 103 Szűcs S. 1977. 61-63. 104 Varga Gy. 1996. ártéri szénagyűjtés, legeltetés, stb. véget értek. Az új gazdálkodás jellemzője a már korábban megindult tanyásodás felgyorsulása. Az egyéni gazdaságokban a növénytermesztés és az állattenyésztés intenzív formája került előtérbe. A 19. század végéig új növényes állatfajták váltják fel az addigiakat. Az egész ország területére jellemző volt a magyar szürke marha. A magyar fajtaként számontartott jószág nem a honfoglaló magyarokkal érkezett a Kárpát-medencébe. A régészeti csontleletek tanúsága szerint a 14. században tűnik fel a fajta. Bökönyi Sándor szerint ezek a hosszúszarvú, szürke, a középkoriakhoz képest nagy testű, betegségekkel szemben ellenálló, lábon jól hajtható állatok először Magyarországon alakultak ki, majd innen terjedtek el a Kárpát-medence környékére is. Tehát nem a podóliai marhából lett a magyar szürke marha, hanem éppen fordítva. Ennek a sajátságosan magyar terméknek, hungaricumnak a kialakulásához valószínűleg a kunok által behozott szarvasmarhának is köze volt. Ennek és a Svájcból behozott tenyészállatoknak a kereszteződéséből alakult ki a magyar viszonyokhoz jól alkalmazkodó magyar pirostarka. A döntő fajtaváltás 1880-1900 között ment végbe, amikor a külföldről behozott jól tejelő fajták kiszorítják a magyar szürkét. A két világháború között ugyan törzskönyvezett gulyákat állítanak fel, de a történelem tönkretette ezeket. A mezőgazdaság „szocialista átszervezése" után az állomány csaknem téliesen kipusztult. Jelenleg génbanki állatként vannak elkönyvelve. A csontos, erőstestű, görbehátú, veresszőrű réti disznó is kiveszett. A hajdani konda az idegent nem tűrte, csak a maga pásztorait, kutyáit respektálta. Disznóöléshez előbb ki kellett fogni a jószágot a többi közül. A konda bányát (gödröt) dúrt magának és abba feküdt. A rétben megtalálta kedves eledeleit: madártojást, férgeket, csigákat, békát, halat. A 18. század végétől kezdte kiszorítani a réti disznót a Balkán felől érkezett mangalica. Ez az 1800-as évek elején terjedt el igazán és jó száz évig uralta a Kárpát-medencét. Jelentőségét az 1860-as évektől behozott hússertések sem tudták megtörni. A változás a II. világháború után következett be, amikor egész Európában a kereslet a hússertések irányába tolódott el. Az Alföldön sokáig a racka juh dominált. Ezt a magyarság alakította ki egy őshonos fajtából. A 18. sz. végén jelenik meg tömegesen a Spanyolországból behozott merinó juh. Ennek a gyapja sokkal finomabb, mint a rackáé. A múlt század közepére a gyapjúkonjunktúra hatására ez terjedt el mindenütt. A juhtartás a szarvasmarhatartás rovására nőtt meg, olyannyira, hogy korlátozni kellett a nyájak létszámát. Karcagon 1869-ben 83.000 279