H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Örsi Zsolt: A Kecskeri Puszta Természetvédelmi Terület kultúrtörténeti áttekintése

hitre a 16. században. Az első jelentős pusztulás 1566-ben következett be. Ekkor sokakat megöltek vagy rabságba hurcoltak. Több település olyan súlyos károkat szenvedett, hogy soha nem bírta kiheverni. Ebben az időben a legnépesebb település Bocsa volt 45 egész telkes jobbágyával. A tizenöt éves háború alatt további sarcoltatás és háborúság jellemezte a vidéket olyannyira, hogy Karcag is odaveszett, lakosai elmenekültek. Csak 1618-ban szálltak meg újra a kunok kilenc települést. A nádortól bérelték az elpusztult falvak határait. A teljesen megsemmisült Kolbázszállástól és Bocsátói - amelyek a kun szék legjelentősebb helyei voltak - ekkor vette át Karcag a vezető szerepet. A megerősödött falvak azonban a végvári katonák hatalmaskodásai miatt a század végére elnéptelenedtek. A teljes pusztulást a Bécs ellen induló török segédcsapatok, a krími tatárok okozták. Az 1699-ben a kamara számára készített összeírás csak 78 karcagi és 30 éppen letelepült kunmadarasi gazdát talált az egész Nagykunságon. Az udvari kincstár feltöltése érdekében a fegyverrel szerzett területeket eladták, így került a Jászság, a Kis- és Nagykunság a Német Lovagrend birtokába. A földesúri fennhatóság azonban a Rákóczi-szabadságharc miatt nem érvényesülhetett. A robotoltató majorsági gazdálkodás a lakosság ellenállásán meghiúsult, így csak taxát szedett a Jászkun településektől. A népesebb községek ismét bérbe vették az elpusztult falvak határait. A földbőség és a kedvező földesúri feltételek nagy tömegeket vonzottak, így hamar kialakult a határhasználat és a belső gazdasági rend. Rögzültek a települések immár állandó határai, a lakosság gazdaságilag megerősödött. Erre az erős gazdaságra támaszkodva váltotta meg magát a Jászkunság népe a földesúri fennhatóság alól 1745-ben. Ez volt a redempció. A váltságösszeget településenként a földnagyság arányában határozták meg. A pénzt a lakosok teremtették elő, ki-ki az erejéhez mérten. Később ezen befizetett összeg alapján részesült mindenki a határbeli földekből. Ezt a birtokfelosztást a Liber Fundiban fektették le. A lakosság mintegy háromnegyede részt vett a megváltakozásban: ezeket redemptusoknak nevezzük, míg a birtokon kívül rekedteket irredemptusoknak. Ez persze ellentéteket szült a két tábor között, aminek legjellemzőbb megnyilvánulása az 1786-os bácskai kiköltözés. Ekkor mintegy háromezer irredemptus költözött a Délvidékre. 9 Tóth D. 1942. 10 Gyárfás 1870-85. 11 Györffy I. 1955. 12 Kiss J. 1973. 13 Nagy L. 1878. 14 Nagy Kálózi B. 1943. 15 Tóth A. 1987. 16 Elek Gy. 1998. 17 Szabó l.-Szabó L. 1980. 18 Gyárfás I. 1870-85. 722-725. 19 Méri I. 1954. 138. 20 Major J. 1974. 45. 21 Györffy Gy. 1990. 311. A hosszú békeidőben a lakosság másik nagy erőpróbája a Mirhó-gát építése. 1786-ban elkészült a védmű, amely a Nagykunság jelentős részét mentesítette a Tisza árvizei elől. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a Kunság népét sem hagyta érintetlenül, a terület a honvédő harcok gazdasági hátországa volt. A kiegyezés megszüntette a Hármas Kerület kiváltságait és a közigazgatás átszervezésével a Nagykunságot és a Jászságot Külső-Szolnok vármegyéhez kapcsolták. Az első és második világháború főként az emberi életekben okozott tetemes veszteségeket, a fontosabb hadi cselekmények elkerülték a várost. 1945 után létrejöttek a termelőszövetkezetek és megindult az ipartelepítés. A tanyákat lerombolták és hatalmas monokultúrás növénytermesztés kezdődött. A gigantomániás termelési mód az őt megalkotó rendszerrel együtt jutott csődbe. Karcag nevét igen későn, 1506-ban említi forrás. Ekkor már mint jelentős kun település szerepel Ulászló oklevelében. A kunok letelepedése hosszú folyamat volt, amely a XVI. sz-ban fejeződött be. A szállásterületük eredetileg is lakott volt, a Nagykunságban kilenc Árpád-kori eredetű falut ültek meg a kunok. Ezek között volt Bolcsatelek, Hatház, Asszonyszállása, Hegyesbor - hogy csak a mai Karcag területéről említsük őket. A város mai határában a 18. századig több, mint egy tucat eltérő nagyságú település állott. Valószínűleg a Karcag-nemzetség különböző ágai telepedtek le a Kara János mocsár mellett az ártéri és ármentes terület határvonalán. Karcag territóriumának déli és délnyugati pereme a kunok betelepülésekor lakott volt. Valószínűleg a pusztásodási folyamat miatt néptelenedtek el ezek a falvak és a karcagújszállási kunok 1513-ban elfoglalták ezeket a földeket és egy részükön letelepedtek, más részüket legelőnek használták. A települések közül Karcagujszállás volt a legéletképesebb földrajzi helyzeténél fogva, ugyanis a Szolnok—Kenderes-Nádudvar-Debrecen út mellé települt, azon a szakaszon, ahol a nagykunsági és hajdúsági ármentes löszhátat elválasztó Hortobágy-ér a legjobban összeszűkült, és így átkelésre a legkedvezőbb volt. Ez a hely véletlenül éppen a Szolnok-Debrecen távolság felezőpontja. Ez az út valószínűleg egy ősrégi sószállító út volt Dés és Szolnok között. A 15. században már országos jelentőségre tett szert, hiszen Budát és Debrecent, az országos vásáros helyeket kötötte 270