H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Örsi Zsolt: A Kecskeri Puszta Természetvédelmi Terület kultúrtörténeti áttekintése

össze. A nagykunsági utakat és vásároshelyeket bővebben Elek György tanulmányából ismerhetjük meg. Mindezekből kiderül, hogy a terület valaha vízjárásos volt. Györffy István ezt írja: „Egyszer valami régi térképek kerültek a kezembe, melyek a Nagykunságot és környékét, mint valami tengert mutatták be. Imitt-amott szigeteket, szárazulatokat mutattak a mappák, de az egyes községek határai nagyobbrészt víz alatt állottak. Kezembe került egy 1699-ben készült határleírás, melyből kiderült, hogy náddal, sással, gyékénnyel felvert rétség volt ez az egész táj, s a német leíró szerint: A lakosok csak csolnakokkal tudnak egyik helyről a másikra járni." Hajdanában az utak is mások voltak. A pest-debreceni országút a Sárrét peremén kanyargott. Ennek a legveszedelmesebb szakasza a Karcag—Nádudvar—Szoboszló vonalon emelt töltés volt. A másik hírhedt szakasznak a Karcagot Kisújszállással összekötő Kara János-gátját emlegetik. Olyan rossz ez az út, hogy a legtöbb utazó inkább kikerüli és Karcagról Törökbor, Kolbáz, Bánhalma és Fegyvernek érintésével jut el Törökszentmiklósra. Ha a víz nagyobb, akkor Törökszentmiklóstól Fegyvernek, Kunmadaras, Nagyiván, Zám, Hortobágy az útirány. Amennyiben az egész Nagykunság a víz alatt van, úgy Pest, Hatvan, Gyöngyös, Kál, Poroszló, Tiszafüred, Hortobágy felé van járható út Debrecenbe, vagy a negyedik útvonal: Pest, Kál, Mezőkövesd, Ároktő, Tiszacsege, Balmazújváros. Még olyan is előfordult, hogy mind a négy útvonal járhatatlan volt, így csak Miskolcon át Tokaj felől lehetett a Hajdúságba jutni. A töltésutak nem földből és kőből készültek, hanem a mocsár elkorhadt növényi maradványaiból: nádtörmelékből, zsombékokból, sáslevelekből. Télen, ha felfagyott, olyan rögössé vált, hogy az utasnak az agyvelejét is kirázta. Az egykorú utazók mindenkit óva intenek a beszédtől, nehogy valaki leharapja a nyelvét. Nyáron, amikor kiszáradt, a szél könnyen elhordta, de megtörtént az is, hogy egy eldobott, forró taplótól felgyulladt, lassú égéssel izzott, a gyanútlan utas alatt beszakadt az út és parázstenger közepében találta magát, ahonnan nem volt menekvés. Az esős évszakban viszont kerekes járművel nem volt járható. Ilyenkor hajót használtak a továbbjutáshoz. Ezekkel az egyetlen fatörzsből kivájt csónakokkal közlekedtek a nagykunsági és sárréti emberek. Ha a víz elapadt, lovakkal húzatták a sárhajót. A régi kéziratos térképeket, elsősorban a II. József által elrendelt I. katonai felmérés lapjait szemügyre véve láthatjuk, hogy a Nagykunság egy sziget a Tisza kiöntései között. Keleten a víz Kisköre térségében lépett ki és a Hortobágy völgyén jutott Ágotánál a Nagy-Sárrétbe, majd onnan a Berettyóba. Nyugati 22 Major J. 1974. 23 Elek Gy. 1993. 24 Györffy I. 1955. 23. 25 Antalffy Gy. 1975. 26 Szabó L. 1987. 5. 27 Endes M. 1987. 79 28 Tóth A. 1987. 29 Tóth A. 1987. 107. 30 Bellon T. 1983. 9. oldalon a Mirhó fokon lépett ki és a Mirhó-Ásványéren keresztül előbb a Gyolcs-fenékbe (6-8 km széles, 10-12 km hosszú mocsár) ömlött, majd a Kakaton, a hajdani Tisza ágon keresztül öntötte el a területet. ,A Kakaton hömpölygő áradat a bánhalmi Kőhíd közelében elkeskenyedett, majd 2-3 km-es rohanás után legyezőszerűen, fokozatosan szétterült és elárasztotta a kunhegyes/' Kőhalmi Csárdától fSóút mellett) délkeletre eső területeket." Itt már a Nagy-Sárrét Kara János nevű mocsarában veszett el a víz, majd a Mirhó torkon a Berettyóba ömlött. A mocsarakat kisebb-nagyobb erek járták át. Nevesebbek a Csunka-ér és Kecske ere (ma Kecskére). A mocsarak egész éven át vízzel borított területeken voltak. A vidék legnagyobb mocsárrendszerei a Gyolcs, a Kecskeri, a Karajános és Gyalpár voltak, de ezekhez több tíz kisebb-nagyobb önálló nevű mocsár vagy fertő tartozott. Ezen mocsarak közül szárazulatok is kiemelkedtek, amit halom, laponyag, hát, zug és sziget névvel illettek pl. Jaj-, Bözsi-, Hosszú hármas-halom, Álom-, Karajános sziget, Dráva-, Kecskére laponyag, Kurvahát stb. A kiemelkedések között vannak olyanok, amelyek 10-15 méterrel a talajszint fölé nőnek. Ezek a kunhalmok. Az „Alföld katedrálisai"-nak - ahogyan Illyés Gyula nevezte őket - eredete máig tisztázatlan. Valószínűleg őskori kultikus helyek, amelyeken a középkori népesség nem egy esetben templomot és temetőt nyitott. Ezek a szigetek adtak menedéket a lakosságnak is a háborús évtizedekben. (Ilyen volt Apavára a város délkeleti részén. A tatárjárás idején még megerősítették, később azonban jelentősége csökkent és lassan elhalt. Ma már a „ várdomb" sincs meg, mert a rizstáblák kialakításakor a tsz elhordta.) A Nagykunság határának, — így Karcag külterületének is felét-kétharmadát rendszeresen víz járta. Ez az állapot a folyószabályozásokkal rendeződött véglegesen. A Nagykunságot kímélendő a rendszeres áradásoktól 1785-1787 között az érintett települések összefogtak és 60 évvel a Tisza szabályozása előtt, közös erővel helyreállították és tetemesen megerősítették az 1754-ben emelt Mirhó-gátat. Ezzel a rendszeres árvizek megszűntek, a vizek elapadtak. Ez a terület, Karcag környéke az Alföld egyik legmelegebb és leghidegebb, szélsőségesen kontinentális része. A csapadék igen egyenetlenül oszlik el: a tavaszi-nyári időszakban, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, csak a szükséges mennyiségnek a töredéke érkezik meg. Árvizek ugyan még mindig akadtak (1816. 1830- amikor a Zádor híd két szélső pillérét is elvitte a víz, 1876. 1888.), a gát több alkalommal átszakadt és emiatt nagyobb károk keletkeztek, 271