H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Bartha Júlia: A török sírjelölés történeti áttekintése

tarisznyáját rámálházzák és a halottas menet élén a temetőbe vezetik. így adóznak az apák emlékének" - írja Y. Kalafat. Hasonló adatot hoz Mustafa Turan ugyancsak a kelet-anatóliai szokásokból: „a fiatal férfi lovát felnyergelik, holmijait a nyeregtáskába teszik és a koporsó előtt a sírig vezetik. Mindaddig ott marad, amíg a holtat el nem hantolják." Beyhan Karamagarali a felszerszámozott, fegyverekkel díszített, lovat ábrázoló anatóliai sírjelek megjelenését a XVII. századra és az azt követő időre datálja, a korábbi előfordulást kizárja. A Kars múzeum, Erzurum múzeumában őrzött, lovat ábrázoló sírjelekhez hasonlóak a Kaukázus mentén, Azerbajdzsánban és az örmény temetők némelyikében találhatók. Zászlós sírjelek A köznépi temetők sajátos sírjelölési formája a zászlós sírjel. A zászló, mint házra, sírra tűzött jelkép évezredek öröksége a törökök kultúrájában. Vadászaton, háborúban a híradás jelképe volt, az erő, a hatalom és a vitézség szimbóluma. Megtestesítette azt a szellemiséget, amely a magasba emelte. A néphit szerint egyesíti az atyák erejét és szellemét ezért szentként tisztelik a törökség kultúrájában. Az együvé tartozás érzését kelti. Eredetéről, fejlődéséről és változatairól szóló megállapítások olykor egymásnak homlokegyenest ellentmondanak. A Bevezetés a török kultúrtörténete című sorozat teljes kötetet szentel a tugok, zászlók fejlődésének, típusainak bemutatására. Példatárából számunkra azok az adatok érdekesek, amelyek közelebb visznek a zászlós sírjelek értelmezéséhez. Bahaeddin Ögal, a klasszikus kínai szótárra hivatkozva a lófark jelvény fejlődését ill. értelmezését 17 pontba szedve írja le, ezek szerint valószínűleg: „első formájában a hegyénél madártollas vagy ökörfarokkal díszített kicsi zászló, 2. katonai egység fekete selyem nagy zászlaja, 3. szőrtinccsel vagy tollal ékesített írásos zászló (i. sz. 523.), 4. a színészek által használt yelpaze, 5. a kocsik bal oldalára tűzött - messziről jelt adó tollas, vagy szőrtincses zászló, 6. Tibet ökörfarokkal díszített zászlaja, 7. lófarkjelvény, mint katonai jelkép (tug), 8. tugos zászló, 9. szellő tugja, 10. áldozati tug, 11. A hírközlés és határjelzés eszköze, 12. a paradicsommadár tollával ékesített tug, 13. a páncélöltözet tugja (fejfedőre tűzött szőrtincs vagy toll) 14. 6 tugu kínai tartomány 15. zászlós tug (840-ből egy ujgur verses elbeszélésből való adat) 16. 6 tug - 6 személy - hatalmi jelkép és a földfoglalás jelképe a szokásokban, 17. a katonai egységek élén álló parancsnokok által hordott zászló." A kínai értelmezés minden pontja külön-külön érdekes lehet, azonban aligha lehet a fejlődésre következtetni belőle. Talán csak annyira, hogy a keleti kultúrában a zászló eredete ősrégi, funkcióját tekintve pedig igen változatos, s ha hozzávesszük a feltételezhetően eltérő törzsi hagyományokat, formájuk is különböző. Ami azonban közös lehet bennük az, hogy a madártollnak, ökör,- jakfaroknak, a lovasnomád kultúrában pedig a lófaroknak lehetett különös jelentősége. A lovasnomád török népeknél, ahol a ló színének és a ménes számának rangjelző szerepe volt, s általában a sámánhitű török népeknél a lófaroknak, sörénynek mágikus erőt tulajdonítottak, természetesnek tűnik, hogy a harci szokásokhoz kapcsolódóan a hatalmi jelképekbe is beépül. A kumükök néphitében máig él a táltosló emléke: a ló kitépett sörényét vagy farkát megdörzsölve teljesül az ember kívánsága, ha kell győzelemre segíti, vagy az egekbe röpíti. Valószínűleg ez lehet a magyarázata a lófarkas kopjanak, mint harci jelképeknek. A lószőrtincs a fejfedőn, fegyverre vagy nyeregbe tűzve (bárhová tűzik is, tugnak nevezik) óvóhatású is egyben. Abdulkadir Inán hívja fel a figyelmet arra, hogy a török népek hadi szokásai szerint a vitézek gyakran az elesett társuk lovának levágott farkát a ló testére (nyeregre, lószerszámra) tűzik. A törökök a szokást Közép-Ázsiából vihették Anatóliába, s jelképként való alkalmazása valószínűleg módosult a szinte állandó harcra, területszerzésre és annak védelmére berendezkedett birodalom területén. A török történelem egyik nagy tisztelettel emlegetett uralkodójáról Alp Arslan jegyezték fel, hogy a „malazgirti ütközet (1071) előtt lovának farkát levágatta majd felnyergelte és kezdetét vette a csata. Katonái is követték példáját — a levágott lófarkokat kopjáikra tűzték. Halottaik sírját karóra tűzött lófarokkal jelölték." A hitért, a szent háborúért magukat feláldozni kész katonák a csata előtt vágták le a lovak farkát. Annak ellenére, hogy a szokás az iszlám előtti időben gyökerezik, jelentését megtartva épült be a vallási szokások rendjébe. A török eposzok utalása szerint ütközet előtt áldozatot mutattak be a tug (ez esetben zászló) tiszteletére, deres mént vagy kancát öltek, az 75 Kalafat, Y. 1990. 103. p. 76 Turan, M. 1982. 548. p. 77 Ögel, Bahaeddin a történeti forrásokat, a miniatúrák ábrázolásait felhasználva kísérletet tesz a tug és zászló fejlődésének, változatainak bemutatására, azonban megnyugtató módon nem tudja tisztázni a kérdést. Ögel, B. 1984. 78 Ögel, B. 1984. 319-320. p. 79 Magomed Badruttin kumuk költő szíves közlése. (1994.) 80 Abdulkadir Inán a sámánizmusról írott könyvére hivatkozva írja Ögel, B. 1984. 147. p. 81 Ögel, B. 1984. 147-201. p. 184