Madaras László – Szabó László – Tálas László szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 8. (1993)

Szabó István—Szabó László: Mozsgó és társközségeinek társadalma

volt. Olyan családok, amelyek a közösség többi családjaival valamilyen formában a munka során kapcsolatba nem kerültek volna, nem voltak. Az úgynevezett egyéni munkák legfeljebb egyes családtagokat jellemeztek. Például a gally-gyűjtögetés, gombászás, vadgyümölcsök (vadkörte, som, mogyoró, csipkebogyó) szedése a szőlőbelieknél vagy a faluban nemrég megtelepedett családok háztartásában volt jelentősebb. A család idősebb tagjai, főleg asszonyok foglalkoztak vele, s szerencsés esetben el is tudták adni a szigetvári piacon. De a gyűjtögetésre is jellemző volt az, hogy gyermekek, fiatalok csapatostul mentek ki, és szedtek saját szükségre. Az egyszerű kooperáció, amikor alkalmilag jön létre valamiféle akcióközösség, s közben alakul ki szervezettebb forma, rendkívül kis jelentőségű volt. 1917-ben, amikor a mozsgói Biedermann kastély több napon keresztül égett, az emlékezet szerint a falubelieket nem lehetett megszervezni a tűzoltásra. Ki-ki a maga zsúptetős házát óvta, locsolta, hogy a tűz bele ne kapjon. A tüzet a megszervezett cselédség, máshonnan jött tűzoltók oltották el. Természetesen szomszédok, más falurészen lakók a kastélyhoz közel eső házak megmentésére összefogtak, s rokonaik, szomszédaik, barátaik segítségére siettek. Amikor nagy esőzések idején a szélső utcákon vízmosások vagy az udvarokban károk keletkeztek, részben községi, hatósági közmunkával, részben szomszédi és rokoni összefogással hárították el a kárt. Ha valaki Szigetvárra utazott, gyakran bízták meg apróbb dolgok vásárlásával, s ha vásárban találkoztak falubeliek, az alkuban, a veendő állat vagy portéka kiválasztásában mindig segítették egymást. Ide elég volt a falubeli illetőség, s nem számított a társadalmi rang. Gyakran fordultak jó polgárokhoz, állatokhoz értő személyekhez tanácsért szőlőbeliek is. A mozsgói Viszt József kitűnő gazda hírében állt, s elsők közé tartozott, aki nemes szőlőt telepített, s "kitűnő kezű ojtóember volt." Hozzá bárki fordulhatott, azonnal segített. Ugyancsak ő volt "a község bábája is", ha valahol ló ellett. Mindenhova őt hívták, szakértelmét még az állatorvos is elismerte. A szőlőhegybe éppúgy kiment, mint bármelyik házhoz a faluban. A kazalrakásban számított specialistának a mozsgói Patkó János kisbíró, akit alkalmilag mindenhová hívtak, és igen megbecsültek. Ezek az apró, mindennapos vagy alkalmi segítségek speciális tudású vagy különleges helyzetbe került emberek és a közösség között nagy összetartó erőt jelentettek. Különleges szerepe volt a faluközösség életében a tanítónak. Mozsgón Lengyeltóti János, Szulimánban a Zentai-dinasztia, Almáskeresztúron az ötvenes évektől Péteri Ferenc tett sokat annak érdekében, hogy társadalmi állapotra való tekintet nélkül segítséget nyújtson mindenkinek, a legkülönbözőbb ügyekben. "Nem volt olyan ügy, amiben ne fordultak volna hozzám. Voltam jogász, voltam orvos. Keresztúron két lövöttet kellett rendbe tennem, van egy feljegyzésem legalább kétszáz elsősegélynyújtásról, kisebb-nagyobb dolgokban. Azután jogi tanácsadás, végrendeletírás. Én voltam a falu fényképésze is, az esküvőkhöz a fénykép volt az én nászajándékom." Szakismeretüknél, világban való jártasságuknál fogva, szinte a közvetlenül hiányzó közigazgatást pótolták. Természetesen a falu lakossága honorálta is ezt. De semmivel sem másképp, mint a közülük való ojtóemberét, kazalrakóét. Ez a viszony a faluközösség szerves tagjaivá tette a tanítókat, s egyben a különböző rétegek között közvetítőként is működtek. A társasmunkák a községi élet formálása szempontjából jelentősek voltak. A gazdasági szükség miatt létrejött társasmunkák közül elsősorban a házépítést kell megemlítenünk. Mint már írtuk, a szőlőbe beköltözött emberek számára szinte közösségi befogadási aktus volt a házépítésben nyújtott segítség. De ugyanígy, a harmincas évektől kezdve a közösségbe bekerülés jele volt a községben épülő ház munkálatainak segítése. A szőlőben építkezők társadalmi kapcsolataikat ezzel teremtették meg az új lakóhelyen, és természetesen nem rokoni, hanem szomszédi alapon szervezett munkatársulásról lehetett csak szó. A megtelepedő cselédek többnyire semmiféle rokoni szállal nem kötődtek új lakóhelyükhöz. Ugyanakkor a faluban építkezők két irányból is kaptak segítséget. A segítők gárdája a leendő szomszédokból, illetve volt szőlőben barátaikból, s esetleg rokonaik köréből került ki. A pógároknál vagy kisházasoknál a ház megújítására vagy szőlőbeli présház emelésére társulás alakult, abban a szomszédok, rokonok és legénybarátok egyaránt részt vettek. Nem határolódott el mereven a pógárok és kisházasok csoportja, segítették egymást, mégis elsősorban saját körükön belül maradtak. Ha pógár segített kisházasnak, rendszerint egy napi fuvart adott, ellenérték nélkül. Voltak a faltömésnek is specialistái, akiket több helyre hívtak, ezek azonban némi ellenértéket is kaptak. Ugyanígy honorálták a több napig tartó tetőfedés munkáját is. A társasmunkák közül a házépítés volt a legdemokratikusabb, vagyoni és nemzetiségi határokat is áthágó munkafajta. Szulimánban németek és 353