Madaras László – Szabó László – Tálas László szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 8. (1993)
Szabó István—Szabó László: Mozsgó és társközségeinek társadalma
magyarok, pógárok ós jövevények egyaránt segítették egymást. "Házépítésnél ment a szomszéd, ha német volt, ha magyar. A nagyobb gazdák inkább fogadtak valakit, ugye, nem annyira erőltették magukat. Volt, aki elment, de általában megvolt mindenük, hát akkor minek dolgozzanak nem tudom mennyire. De a szegényebbnek, ha hívta, muszály volt elmenni. Most csak úgy mondom, ha mi építünk és elmentünk azt a gazdagabbat meghívni, akkor azt mondták: Nem tudunk lányom elmenni. De fogadtak és küldtek helyettük segítséget. így segítettek az építkezésben." A másik, gazdasági szükség miatt létrejött társasmunka, amely általánosnak tekinthető, a hordás volt. A hordás munkáját azonban csak anyagilag egy szinten állók végezték társasmunkaként. A mozsgói Stecker Mihály felsorolása szerint tizenegy utcabelivel együtt szokott hordani, természetesen nem mindig ilyen számú csapatban, 31 hanem mindig másokkal társulva. Ebben a körben csupán Gyarmati nevű sógoruk volt iparos ós Patkó János a speciális tudású kazalrakó jövevény. A többiek valamennyien pógárok voltak. Ha pógár kisházasnak vagy gyüttmentnek hordott be, már ledolgozássá vált a társasmunka, s több napi gyalogmunkával szolgálták vissza. Ha fogatos kisházas segített másnak, az is csak a rokonok körében és a közvetlen szomszédoknál dolgozott a társasmunkák rendje szerint. A nagyobb gazdáknál, ahol 40-50 mázsa gabona is termett évente, elkelt a gyalogmunkás is, ós ezért, ha nem volt elegendő segítő kéz a munkacsapatban, szívesen hordtak be gyalogmunkásoknak. "Hordáskor összesegítettünk hatan, heten. Akkor egy gazdáét, két gazdáét egy nap behordtuk. Akinél hordtak, a gazda, odahaza maradt. A segítők rakták a kocsit, otthon meg a kazlat raktuk. Bizony sokszor voltam a kazalon. Sokszor ketten köllött lenni, mert szóles volt. A kévéket kézről-kézre adták, először az első állásba, akkor megint vellával a másodikba. Volt egy kisbíró, olyan cselédféle ember volt, legtöbbször az rakta minálunk a kazlat. Patkó Jánosnak hívták." Hordáskor az első világháborúig a gazda főzött, s ő kosztolta a segítőket. A húszas évektől kezdve azonban Mozsgón mindenki magát kosztolta. Csertőn és Szulimánban nem volt ilyen változás. Jelentős társasmunkának számított a húszas évek végéig a cséplés is. Nagyjából a hordásra összeállt munkacsapat végezte ezt is, de kiegészült - mert nagyobb létszámra volt szükség néhány olyan kisházassal, jövevénnyel, akinek a nagyobb gazdák behordták. Ettől kezdve azonban részes gép járt, amely nem tette szükségessé az összefogást. Gépeléskor a segítőknek a gazda házánál mindig főztek. Télen a favágás volt az a társasmunka, amely akár a különböző rétegbelieket is összehozta. A kisházasok, ha nem rendelkeztek fogattal, szívesen társultak a pógárokkal. A kisházasnak legfeljebb egy Joga volt, míg a pógárnak kettő-három is lehetett. Ez azt jelentette, hogy gyalogul végig együtt dolgoztak, egy munkacsapatban, s a pógár a végén beszállította a kisházas részét is. Lényegében ez már bújtatott ledolgozásnak is tekinthető. De ugyanennyire jellemző volt, hogy ki-ki, ha fogattal rendelkezett, a maga családjával, rokonságával hordott be, s nem társult másokkal. "Mink voltunk hárman-négyen, akik öszszeálltunk. A rokonság összement, és vágtuk ki a fákat. Aztán hazaszállítottuk. Amikor elkészült a miénk, nem mentünk sehova se vágni." Mivel a társadalom nagyobbik része állandó bérmunkából ólt, más munkák nem váltak társas jellegűvé vidékünkön. Megesett, hogy aratásban, alkalmilag két család összefogott, ugyanígy a saját rét lekaszálása is történhetett összefogással, de jellemzőbb volt az, hogy a nagyobb gazdák részibe végeztették ezeket a munkákat, a kisebbek pedig sajátjukat minél előbb levágták, hogy aratást, részes kaszálást vállalhassanak az uradalomban. Egyéb munkák, amelyek más vidéken társasmunkává válhatnak (kukoricatörés, krumpliásás, kapálás), itt alkalmilag ölthettek csak társas formát. Mindenki igyekezett szabaddá tenni magát, kerülte a bérmunkavállalást gátló kötöttséget. A szórakozás miatt létrejött társasmunkáknál a munka azért ölt társas jelleget, hogy a közösség tagjai munka közben szórakozási és társas igényeiket is kielégíthessék. Ide tartozik vizsgált falvainkban a fonó, a hímezni, varrni, kötni, berlinerkendőt szőni összejárok csoportja, a tollfosztó, a kukoricafosztó és a szüret. Egyéb munkákat (lekvárfőzés, diótörés, gyümölcsaszalás, gombaszárítás) a család végezte, s csak alkalmilag öltöttek társas formát. A szórakozás miatt társasmunkává váló fonó csak a faluban lakó pógárok és kisházasok közösségi alkalma volt. A húszas évekre a kender fonása ugyanis megszűnt. Már addig is a fonalat Mozsgón takács szőtte meg, nem foglalkoztak vele a falu lakói, csak a többi községekben. A szőlőbeliek kendert egyáltalán nem termesztettek, így ott fonó sem volt. Úgy beszélnek róla, mint kifejezetten csak a falubelieket jellemző szokásról. "Hogy volt-e fonóház, biza azt mán nem tudnám megmondani. Hallottam róla, hogy az asszonyok, 354