Madaras László – Szabó László – Tálas László szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 8. (1993)

Szabó István—Szabó László: Mozsgó és társközségeinek társadalma

dalmi erdőket a bérlők saját maguk számára kitermelték, s a favágóknak legfeljebb a gallyat juttatták. "Az uradalom részibe adta a favágást. Meg adott egy kis rőzsét, összekötöztük, és azt adta. 25 kéve volt egy rakásban. Az uradalomnak abból kettő volt, mi meg kaptunk egyet. De csak a gallyból. Az ölfa az uradalomé maradt, a gallya harmados volt. Ebből nemhogy eladhattunk volna, hanem még nem is nagyon volt elég tüzelőnek." "Akik az uradalomban vágtak fát részibe, azok csak a gallyat kapták. A gallyfa vagy pusli iszalaggal gúzsba volt összekötve, és azt részelték." Akik ölfát vágtak a nagy irtások idején, azok napszámban dolgoztak, s egy pengő, egy pengő 20 fillér volt napi bérük. Ez függött attól is, hogy igényt tartottak-e a gallyra vagy nem. Az erdőirtásoknál csak ritkán esett meg, hogy ölfát részeltek. A favágás három téli hónapon át állandó keresethez juttatta a szőlőbelieket. Ahol több magabíró, legénysorban lévő ember volt, félre is tettek belőle, s esetleg gyarapítani tudtak. Éppen azok az Alsó-Szőlőhegyen lakók, akik lovat is tudtak tartani, jutottak el a fa fuvarozásával olyan szintre, hogy a faluban építkezhettek. Kereseti lehetőséget nyújtott a szőlőbelleknek a részes szónakaszálás is. Mivel erdei munkákban, aratásban részt vettek, joggal folyamodhattak kaszálásért az uradalmakhoz. Ha nem volt lovuk, tehenük, akkor rászoruló falubelieknek, akik amúgy is takarmány híján voltak, eladták részüket búzáért, kukoricáért. Az így, sokféle helyről összeszedett jövedelem a saját gazdaság továbbépítését szolgálta, ós egy magasabb életnívó megteremtését tette lehetővé. Le lehetett ezt mérni azon, hogy sokkal jobban táplálkoztak, mint az uradalmi cselédek. Ezt közvetlenül is megállapíthatták, mert együtt dolgoztak volt cselédtársaikkal az uradalomban. "Mink, az aratók otthonról kosztoltunk. Vagy magammal hoztam el, vagy elhozta az öreganyám vagy akármelyik. A tavaszi, nyári munkákon mindenki azt evett, ami vót neki. A gyengébb munkákon gyengébben étkeztünk. Kis kajszi, meg szilva, meg ilyenek, mert szalonna, meg kolbász ilyenkor nyáron nem volt. Az elfogyott favágáskor, télen. Azt már fölemésztette az ember. Úgyhogy nyáron csak gyenge kis testtel kellett kigyünni dolgozni. Paprika, paradicsom, gyümölcs. Ez volt a nyári eledelünk. De mikor arattunk, akkor főzött anyánk otthon. Az uradalomban nem adtak semmit. Olyankor túrósrétes volt, csirkecomb, meg egyebek. Le kellett vágni otthon a tyúkot, hát uram! Arattam! Nekem akkor táplálkozni kellett. Hoztak demizson bort is oda. A pálinka is megvolt. Aratásban mán lehetett. Szalonna uzsonnára legfeljebb vagy reggelire. Mert az nemigen maradt a nyárra. En nagyon szerettem a babot. Mondtam, hogy máma babot főzzetek." A cselédek a negyedévi kommenciófizetóskor tehették csak meg, hogy jobb ételeket ettek. Amint a szalonna elfogyott, már zsírra is alig telt nekik. Ha nem kaptak volna minden fertálykor új kommenciót, be sem tudták volna osztani. A szőlőbeliek hétköznapokon, kisebb dologidőben egyszerű ételeket fogyasztottak, de ezekből bőségesen volt, s jutott arra, hogy a nehéz munkák idején (aratás, kaszálás, ölfavágás) jól táplákozzanak. Télen egy-két disznót vágtak, s az tavaszig betartott. Aratás idején sor került a baromfira, maradók füstölt húsokra. Úgy emlékeznek vissza cselédidejükre, mint a rossz táplálkozás korszakára. Soha sem fordult viszont elő, hogy szőlőbeli éhezett volna. A cselédektől elválasztotta őket viseletük is. Még a húszas években a cselédek saját készítésű vászonruhában jártak, posztóruha csak az uradalmi iparosoknak jutott. A szőlőbeliek már csak azért is, hogy a faluban lakók ne nézzék le őket, törekedtek a kisházasokéhoz ós pógárokéhoz hasonló ünneplő ruha beszerzésére. Ha ez olcsóbb anyagból is készült, tovább használták őket, mégis rangot adott nekik. A szőlőbeliek állandó mozgásban lévő társadalma nem osztható rétegekre, de megkülönböztethető társadalmukban bizonyos állapotbeli, idő meghatározta tagolódás. Legfelül álltak azok, akik útban voltak valamelyik falu felé. Leginkább Mozsgón ós Szulimánban nyílt erre lehetőség. Egyúttal ezek számítottak a szőlőben a legrégebbi lakosoknak, s ott a hegyközségi szervezetben bizonyos tisztséget is viseltek. Legalul voltak azok, akik akkor kapaszkodtak meg, s hagyták el az uradalmat, amelyhez még évtizedekig szoros szálakkal kapcsolódtak. Ezek gyermekei kerülhettek viszsza uradalmi szolgálatba leginkább. A legnagyobb rész a kettő között helyezkedett el. Szőlőbeli illetőségük szinte kortalannak ós öröknek tűnt. A szőlőbeliek társadalmát zárttá és egységessé tette a hegyközségi szervezet. A sok helyről összeverődött, más-más falvak szokásaiba féligmeddig belenevelődött volt uradalmi cselédeket e szervezet mintegy közösséggé tette, s elősegítette, hogy viszonylag rövid idő alatt határozott társadalmi csoportként jelenjenek meg a vidék életében. A nagymúltú községi közigazgatási szervezetbe saját külön szervezetükkel tagolódtak bele. Megfelelő érdekképviseletük volt, s egy-egy szőlőhegyet, hegyközséget lakóival 346