Madaras László – Szabó László – Tálas László szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 8. (1993)

Gulyás Katalin: A jászsági kézművesek 1828-ban

mármesternek volt 1-1 állandó legénye. Legényt valamennyi mester csak egész évben folyamatos munkavégzés mellett tudott tartani, tehát e négy iparost számíthatjuk a számottevőbb termelést folytató kézművesek közé. Rajtuk kívül csak 3 kovácsmester, 1 szabó, 1 asztalos, valamint a kalapos és a gombkötőmester folytatta mesterségét egész évben, tehát Alsószentgyörgyön a mesteremberek mindössze 14%-ának volt állandóan munkája. Ez a megrendelések csekély számára és nagyobb arányú mezőgazdasági munkavégzésre utal. Az időszakos munkavégzés a céhes szakmákban különösen jellemző. A segédek alacsony és az időszakosan dolgozó mesterek magas aránya az itteni iparnak csupán helyi jelentőségét, s a település csekély kisugárzó erejét tanúsítja. A kézművesek megtelepedését és működését elsősorban a nagyobb népességtömörülés, a helyi igények kielégítése, s nem a vásározási lehetőségek, a környező települések ellátása ösztönözhette. Elsősorban a 4 céhes mesterség képviselői között többen kisebb-nagyobb földbirtokkal is rendelkeztek (8 csizmadia, 7 szűcs, 3 takács és 2 szabó), e szakmákban és céhekben tehát magasabb volt a kis birtokkal rendelkező redemptusok részvétele. Miként a Jászságban mindenütt, a redemptusok legalsó, legkisebb földdel rendelkező rétegében foglaltak helyet - még a viszonylag módosabb iparosok, a 15-17 pozsonyi mérő vetéssel rendelkezők is. Jellemzően a csizmadiáknak volt nagyobb gazdasága: 4-nek volt 10 pm feletti vetése, s különösen 2 emelkedett ki jelentősebb állatállományával (Bajzáth Antal, Simon Miklós). Mindketten csak időszakosan végeztek ipari munkát, segédek nélkül. Az inquilinus-iparosok közül 37-nek csak házát jegyezték be, 1 -nek ezen kívül gyümölcsösét is, 15 neve mellett pedig állatokat tüntet fel az összeírás. Jelentősebb gazdasága csak Péterman György ácsmesternek volt, aki - amellett, hogy egész évben segéd nélkül dolgozott - 1 tehenet, 3 lovat és 2 disznót is tartott. Az 5 más házánál lakó, s teljesen vagyontalan iparos közül 1 csizmadia, 3 takács, a mészáros pedig a községtől bérelt mészárszékhez tartozó lakrészben élt családjával. A legnagyobb iparos családoknak a Pásztor (3 szűcsmester szerepel az összeírásban - e mesterség választása családi hagyomány lehetett), a Pálya (2 csizmadia), a Kertész és a Gulyás család számított 1828-ban. APÁTI mester segéd összesen 1. csizmadia 38 5 43 2. szűcs 35 3 38 3. takács 33 3 36 4. kovács 8 — 8 5. bognár 6. asztalos 5 3 1 6 3 7. szabó 3 — 3 8. molnár 2 1 3 9. kőműves 2 — 2 10. szíjgyártó 11. kelmefestő 2 1 — 2 1 12. kötélverő 1 — 1 13. lakatos 1 — 1 14. kalapos 15. tímár 1 1 — 1 1 összesen: 136 13 149 A Jászság második legnépesebb települése, s az ott élő mesteremberek és a művelt szakmák számával is csak Jászberény előzte meg. Mezővárosi jogot 1746-ban nyert, s 1791-ben bizonyosan létezett már két önálló céhe (csizmadia, takács). 1817-ben ezek privilégiuma csak megerősíttetett, miként a szabó-szűcs-szűrszabóvarga vegyes céhé is. Ugyan 1828-ban az országos összeírás szűrszabókat és vargákat nem vett számba, az iparosok 80%-a így is céhben működött. Az önálló céhekbe tömörült csizmadia- és takácsmesterek az itteni iparosság több mint felét tették ki, a vegyes céhben pedig a szűcsök voltak a legtöbben. Már 1828-ban a Jászság egyik szűcsipari központja volt, amit az országos összeírásba felvett 35 mester is jelez. E szakmák termékei a szomszédos, kevéssé iparosodott településeken találtak vevőre, s később eljutottak kissé távolabb fekvő mezővárosok vásáraira is: pl. Nagykőrösre, Gyöngyösre.

21 A kovácsoknak és a bognároknak a helyben élő paraszti lakosság mezőgazdasági eszközeinek készítése és javítása adott rendszeres elfoglaltságot. Jászapátin kékfestő műhely is működött, az állandó segédek nélkül dolgozó 2 kőművest pedig valószínűleg az igényesebb középületek és magánházak építésére fogadták fel. A kommunitásnak 3 db szárazmalma volt, összesen 6 281