Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)

Bálint Csanád: Régészeti jegyzetek a VI—VII. századi avarok keleti kapcsolatairól

zetességgel - mindig karikában végződik, a függesztőfül pedig három, egymást követő sorban elhelyezett félkörből áll, s amelyek többségénél egy jelképes keresztvas is van. Nem lényegtelen különbség, hogy ez utóbbi kardokat nem hurkos füllel, hanem szögeléssel erősítették az övhöz. A magyar kutatás jelenleg a két kardtípus között kisebb időrendi különbséget sejt.

24 Statikai szempontból kiindulva felvetem a lehetőséget, hogy a kétféle függesztőfül a hozzájuk tartozó kardok kétféle viseleti hagyományát is jelezheti. A két fül geometriai alakja önmagában sugallja, hogy eltérő fizikai igénybevételnek voltak kitéve. A P-alakúnál a felső, félköríves rész - a nagyobb nyírási keresztmetszete révén

25 - biztosítja, hogy a függesztoelem törésveszély nélkül hordja a kard súlyát. A félkörös kiképzés egyben a kard rézsút irányú felfüggesztését feltételezi, s ugyanakkor azt is lehetővé teszi, hogy ez az irány a függesztőfül alakjának változtatása nélkül a kard viselőjének tetszése (termete) szerint változtatható legyen. A másik függesztőfültípus a felső, félköríves rész elmaradása miatt az erősen ferde irányú igénybevételnél (erősen rézsút viselet) tartós használatot nem biztosíthat. Az itt kézenfekvő, hogy a függesztőszíjhoz nem füllel, hanem szögeléssel történt hozzáerősítése

26 sem változtatható, hanem előnyösen - csak egyirányú felfüggesztésnek kedvez. Ennél a fülnél a legelőnyösebb terhelési irány a hossztengelyre (megközelítőleg) merőleges, mivel a P-alakúnál látott felső, félköríves rész statikai szerepét itt a jóval kisebb sugarú középső körnek kell átvennie. Következésként az utóbbi típusú kardoknak inkább a függőlegest megközelítő irányú felerősítése, azaz erősen rézsút helyzetben való viselete az előnyös. Főként a rövid kardok ilyenfajta viselési módjával találkozunk egyes közép-ázsiai ábrázolásokon,

27 s így hordták fegyverüket a közép- és újkori japán harcosok is. (A kétféle felfüggesztés egyébként kétféle vívómodort is feltételezhet. A rézsút viselt kardot az arc előtt félkörívet leíró karmozdulattal lehet a hüvelyből kirántani, ezzel szemben a megközelítőleg függőlegesen felerősítettet a testtől távolodó mozdulattal húzhatta ki a gazdája. Az előbbinél a védekező könnyebb helyzetben van: ott a támadó első vágása csakis egyirányú, azaz a jobb oldalon, felülről lefelé haladó lehet. Ezzel szemben az utóbbinál a támadó a kihúzott kardot egyetlen csuklómozdulattal 180°-kal megfordítva tartja maga elé, ily módon eleve a karja + a kard teljes hossza távolságába kényszerítve az ellenfelet; s ráadásul ebből az állásból a csukló helyzete miatt azonnal többféle támadás indítható.)

28 Persze ezen - már az avar korban is nyilván

283 csak hagyománybeli - különbségek árnyalt tisztázása a jövendő kutatásoktól remélhető. E várakozás azért is jogos, mert jóllehet az afrasziabi freskókon a most tárgyalt, mindkét kardtípus előfordul a szogdnak tartott férfiak oldalán, ugyanakkor az eddigi adataink tanúsága szerint az egyik kardtípust jellemző P-füleket csak Közép-Ázsiában és Kelet-Európában, míg a másik jellegzetességet adó karikás markolatvégeket elsősorban a Távol-Keleten találjuk meg. 5. Ha a szóbanforgó iráni kardok kapcsolatait tovább nyomozzuk, fegyvertörténeti szempontból ugyancsak a szászánidáktól való kulturális és időbeli elhatárolódásra kell következtetnünk. Kardjaink földrajzi helyzetén (ÉNY-i iráni előkerülés) kívül ui. egyes - némelyiküknél jól kivehető-szerkezeti elemek (enyhén görbülő penge és markolat, gömbös keresztvas) is a sztyeppe felé, az ott élt népeknél használt szablyákhoz irányítják a figyelmünket; hasonló részletekkel a szászánida kardoknál nem találkozunk. A felsoroltakon kívül Iránban ismeretlen volt a kardjaink markolatán a mutató- és középső - a Metropolitan Museum-belinél: jelzésszerűen, de valamennyi - ujj megtámasztására szolgáló kidudorodásokhoz hasonlók alkamazása. Ez utóbbiaknak az általam ismert egyedüli és pontos tárgyi megfelelőjét a késő avar hagyaték szempontjából központi szerepet játszó - VIII—

IX. sz.-i szaltovo-majaki kultúrában, s annak É-kaukázusi és felső-volgai kisugárzásainál találjuk meg.

29 Ábrázolva- a már bemutatott pendjikenti mellett - hasonló rendeltetésű kidudorodásokat látunk az egyik VII. sz.-i Varahsa-i festményen.

30 Mindezeken túl a kardcsoportunkban a tipológiailag leglényegesebb elemeket magában egyesítő darab az egyik British Museum-beli, melynek fényképezésénél a markolatot tévedésből fordítva rakták fel a hüvelyre. (A tárgyalt csoporthoz tartozó valamennyi példány egységes kialakítása mutatja, hogy az ennél jelenleg látható, középvonalban végighúzódó kettős borda sosem a szembenézeti oldalon, hanem hátul van.) A helyes elrendezést magunk elé képzelve úgy tűnik, hogy e kardnál a markolat éppen az él felé hajlik, ami a pengéjének enyhén ívelt voltával

31 együtt a szablyák két fő vonását tárja elénk. Ez a British Museum-beli kard tehát a szablyák előfutárának is tekinthető. 6. Magának a szablyának, ennek a kora középkori sztyeppén szélesen elterjedt szúró-vágó fegyvernek kialakulási időszaka és helye egyelőre tisztázatlan, de a probléma felderítéséhez máris van két igen fontos támpontunk. Az egyik elhatároló jellegű: a belsőázsiai sírszobrok ábrázolásain és a temetkezésekben

32 - a szablyák kelet-európai felbukkanásához viszonyítva csak később fordulnak elő. Kézenfekvő tehát, hogy a nomád fegyvernek kialakulását a törökségnek, nem a keleti, hanem a nyugati ágánál kell kutatnunk. E vonatkozásban döntő fontosságú - a külföldi kutatás által még nem kellően ismert és használt - kiindulópont, hogy a 670 körül a Kárpát-medencében megjelenő második avar hullám népe már nagy számban és kizárólag szablyát s nem kardot forgatott.

33 A következő tényekkel kell tehát számolnunk: a) a szablya a sztyeppén jelent meg a legkorábban s főleg ott terjedt el a leginkább. E körülmény nyilvánvalóan a nomád - legalábbis részben nomád - eredetét is jelenti; b) a szablyák tipológiai előzménye a VI—VII. sz.-i D-Oroszország és BelsőÁzsia területén hiányoznak, ezzel szemben c) az általunk tárgyalt iráni kardok a szablyákhoz vezető tipológiai fejlődés több jelét hordják magukon. Mindezek alapján azt feltételezem, hogy a nomádoknak ezen fegyvere éppen a késő szászánida kori Irán és a sztyeppéi népek érintkezései révén kellett, hogy kialakuljon.

34 Korainak látom, hogy a szablya formálódásának etnikai hátterét itt kívánjuk tisztázni. Néhány szempont 89