Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)

Novák László: Temetkezés és sírjelölés a Tiszazugban

.4 halál madár. 9. kép: A „Halálmadár", kezében citromos végű pálcával (egykorú rajz a XIX. sz. második feléből). a temetési menetben, s ami igen érdekes, a sírhantba szúrása is. Hogy e harci fegyver, s a fejfaállítás között szoros összefüggés van, több bizonyítás is igazolja. VISKI Károly a kopjás temetkezés után nyomozva próbálta Orbán Balázs sóvidéki közlését ellenőrizni, s nyomára bukkant Siklódon. Az egykori harci eszköz, a kopja ugyan eltűnt - ami természetes is, hiszen maga a harcias temetési ceremónia is a múlté lett már -, de a díszesebb faragású sírjelek utalnak rá: a földbe helyezett vastagabb oszlopba szúrták a zászlós kopját. Tehát, Viski beigazolta, hogy a kopja és tartója egy időben megvolt, men pedig az ún. „kopjafa" (sírjel) a kopja (harci eszköz) fejleménye.

24 A későbbi idők folyamán, századunkban e díszes fejfák is eltünedeztek Siklódról. Csupán a közeli Korondon maradt fenn, a szokás (még ha másodlagosan, tudatosan felújított szokásnak is ismerhetjük el), hogy a fejfa csúcsába illesztik a kicsi fekete zászlót, rudastól (4. kép). Hogy a lándzsák sírhantba szúrása, s a sírjelölés között összefüggés van, recens adatokkal is alátámaszthatjuk. Siklódon, a falu feletti magaslaton elhelyezkedő temetőbe ma is rúdon viszik ki a halottakat. A felnőtteket három rúdon szállítják. Temetés után a rudakat (egyszerű, erős vékony keményfa oszlop) a sírhantba szúrják: egyet a fejhez, kettőt pedig a lábrészhez (10. kép). A koporsóvivő rudak leszúrása emlékeztet a kopjak sírba döféséhez. Ma már hírmondója sincs a díszesen faragott fejfáknak, amelyeket Viski nyomán ismerhetünk meg (hasonlóan más erdélyi helységekhez, mint Bodoshoz, Köpechez, Zalánhoz, stb.).

25 Tehát, joggal állíthatjuk, hogy a XIX. század második felében felbukkanó, ékesfaragású fejfakincs a kor népművészeti felvirágzásának gyümölcse. Ennek emlékei még századunk közepéig fellelhető volt sokhelyen, de fokozatosan eltünedeztek a temetőkből. Maga a fejfaállítás szokása - kapcsolódva a középkor vitézi temetési pompájának emlékéhez - napjainkban is funkcionál. Szükséges megjegyezni, hogy a rudakat csak egykét évig hagyják a síron, addig, míg sírkövet, illetve síremléket nem tesznek helyette. A fejfaállítás szokása tehát összefüggésben van a vitézi temetési ceremóniával. Ennek ellenére azonban, nem állítható az, hogy a fejfák közvetlenül a lándzsákkopják fejleményei. Annál is inkább, mert a Kárpát-medencében élő magyarság mindenütt - még ott is, ahol a katonai temetési pompa elemei tovább éltek - fejéhez való, fűtül való fának, fejefának, fejfának, gombfának, gombosfának nevezi a sírra állított, faragott jelet: a fejfát. A lándzsa, kopja, mint fegyver, s amely másodlagos funkciójaként szolgált sírjelölésre, nem vált elsődleges sírjelölő funkcióvá. Ezt bizonyítja az is, hogy kopjafa, mint fejfa terminológia nem ismeretes a népi szóhasználatban. Mint tudjuk, a középkorban a temetés módjának, a díszes vitézi pompának volt nagy szerepe a temetés során, nem pedig a sírjelnek. A tekintélyes, rangos családok halottjait templomok bo/fjaiba, vagy földbe temették, s ráhelyeztek méltóságuknak megfelelő köveket, vagy csak egyszerűen nagy sírhalmokat hánytak fel nekik, vagy epitáfiumon örökítették meg őket a halhatatlanság számára. A sírjelölés „hagyományos" módja Magyarországon a keresztfa, a köznépi temetőkben. Ennek alkalmazása a reformáció során vált problematikussá a protestánsok számára, akik más módon jelölték a sírokat. Hogy ez valójában így is lehetett, nem csupán feltételezés, Pázmány Péter igazolja, aki a katolikus egyház rendszabályai között hangsúlyozottan leszögezte 1625-ben, hogy a katolikusok a sírra, a halott fejéhez mindig keresztet állítsanak.

26 Ha századunk statisztikái alapján vizsgáljuk a protestáns vidékek tagolódását, s figyelembe vesszük a fejfák gyakoriságát, megállapíthatjuk, hogy fejfát nem mindenütt állítanak a sírra. Van hol csak követ (faragottat, termésállapotút) tesznek rá, van hol csupán élő fát ültetnek (e szokás a katolikusoknál is megtalálható) a sírra, de az sem számít ritkaságnak, amikor egyáltalán nem jelölik a sírt, csupán a hant jelzi, hogy oda temettek valakit.

27 Tehát, a fejfa nem mindenütt található meg a reformátusoknál. Hogy milyen módjai léteznek a sírjelölésnek, XVII. századi adatokkal bizonyíthatjuk. Nagykőrös mezőváros levéltára viszonylag bőséges forrásanyaggal rendelkezik a XVII. századból. Különösen értékesek a számadáskönyvek. A városi tanács kiadásait könyvelő második bíró ezt rögzítette 1638ban: „Lécz szöget vettünk, hogy a praedikátor temetését felróttuk fával".

28 A „temetés" tulajdonképpen a sír 407