Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)

Novák László: Temetkezés és sírjelölés a Tiszazugban

8. kép: Kisgyermek temetése katolikus ceremóniával Nagykaposon a század elején (a nagykaposi születésű erdélyi András Endre rajza, aki kezében tartva kardot gyakorolta ezt a szokást szülőfalujában). szelídül, a vőfélybot funkciójához hasonlít (a bele szurkált szalag egyértelműen utal rá). Ugyancsak TÓTH Béla anekdotizált a Pest-Budán felbukkant „halálmadár" személyéről, akit a nagyszámban ott élő németek „Leichenbitter"-nek neveztek, ő volt a temetkezés embere, a haláleset hírvivője: „Mélységesen mély gyászba öltözött és mesterségéhez illő búsképű német volt a Leichenbitter. Télen-nyáron fekete százgallérú köpönyegben prezentálta magát. A fején köcsögkalap; rőfnyi lobogó fátyollal. A bal kezében könyv; abba voltak beleírva a tisztelt felek, akikhez el kell látogatni. A jobb kezébe ébenfa pálca; rengeteg nagy gyászcsokor rajta, a végén meg citrom".

20 Tehát, a halottas vőfély alakját ismerhetjük fel benne (9. kép). A citrom megjelenése viszont - akárcsak a népi adaptáció, s gyakorlat mutatja -, a régi, egyetemes vitézi temetési pompa reliktuma. Századunkban, a legutóbbi időkig, szinte napjainkig nyomon követhető a citrom szerepe a temetés során. Már nem szúrták kard hegyére, hanem tányérra helyezték, vagy párnára rakták, s vitték a fiatal koporsója előtt, lakodalmi pompával. Szesztán (Abaúj megye) tányérra helyezett koszorúra tették a citromot. Ennek neve: gyász. A sírba vetették. Népi magyarázat szerint a citrom az elmúlást jelképezi, azt, hogy az „édes" élet után következik a „savanyú", keserves valóság, az elmúlás. A Torna vidéki Udvarnokiban tányéron, kendőre téve vittek egy szelet kenyeret, s félbe vágott citromot a temetési menetben, amit szintén a sírgödörbe dobtak.

21 A régi, harcias, vitézi temetkezési ceremóniával áll összefüggésben a fejfaállítás szokása is. A harcias, nomád népeknél - mint utaltunk rá -, az illető lándzsáját a sírba szúrták. Erre rendszerint szalagot, zászlófélét is kötöttek. A középkorban is általános szokás volt ez a szekunder sírjelölési mód. A gyulai vitézek dicsőséges tetteit megéneklő ismeretlen „magyar módon" való temetésnek nevezte a kopjak, vagyis lándzsák fejhez tűzését a sírhanton 1561 -ben.

22 Mint a lobogók hordozása a temetési menetben, úgy a lándzsák sírhantba tűzése is általános korabeli szokásnak tekinthető. Jól igazolja ezt DOUSA, Georgius, aki a törökországi Edirne temetőjében látott hasonló jelenséget: a vitézül elesett harcosok sírjára tűzték lándzsáikat, dicsőségképpen.

23 A lándzsák, kopjak, mint harci szerszámok igen fontos szerepet játszottak a temetési ceremóniában. Rendszerint, zászlócskát is rátűzve vitték a „gyászkopját", vagy a harci fegyvert. Ilyen zászlós kopját ismerünk 1568-ból Pozsony környékéről (1. kép). A XVII. századi temetési leírások számos adatot tárnak elénk a kopjak szerepéről a vitézi temetkezés során. Még a XVIII. században is szokás volt a kiváltságos katonai népnek, így a székelység körében a kopjak hordozása 406