Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)

Szilágyi Miklós: Kunsági adatok a XVIII. századi munkaerő-vándorlásról

SZILÁGYI MIKLÓS: KUNSÁGI ADATOK A XVIII. SZÁZADI MUNKAERŐ-VÁNDORLÁSRÓL A cím túl sokat ígér: e néhány adat csupán egy alaposabb vizsgálatot is megérdemlő téma körvonalainak jelzésére elegendő. Mégsem haszon nélküli a mellékesen - más néprajzi témák adatgyűjtése közben - feljegyzett adataim egybefoglalni. Nem haszontalan, mert a munkaerő-vándorlás tüzetesebb vizsgálata aligha végezhető el, ha a majdani kutatás nem hasznosíthatja az ilyen adalékokat, mert-tapasztalataim szerint - igen korlátozottak a téma forrás-lehetőségei. Akadnak ugyan olyan források, forrás-csoportok pl. a személyes passusok jegyzőkönyve - melyek komoly lehetőséget kínálnak egy-egy mezőváros lakossága külső kapcsolatainak felderítéséhez. A mezőberényiek rendszeres és alkalmi kereskedelmi kapcsolatai, munkavállalásai - amint erre rámutattam - az 1810-1820-as években több-kevesebb következetességgel vezetett jegyzőkönyv tanúsága szerint elsősorban kelet, délkelet felé irányultak, s több megyényi területet érintettek. Ezeket a kapcsolatokat a Bánát néhány községébe a megelőző évtizedekben kitelepült berényiek és az „anyaközség" közötti rokoni kapcsolatok is motiválták, azzal összefüggésben, hogy az új telepes községek tágabb környezetében - a kincstári uradalmakban - munkaerő-szükséglet mutatkozott. Az alkalmilag Mezőberénybe látogatók, ott munkát vállalók származáshelyére viszont - erre is felhívtam a figyelmet - ez a forrás alig volt használható.

1 Hadd fűzzem hozzá az elmondottakhoz: a (nem is mindenütt vezetett) személyes passusok jegyzők nyve még egy vonatkozásban hiányosnak minősíthető, jóllehet nem ismerhetjük pontosan a hiány mértékét. Azoknak a személyeknek az adatai, akik - valamilyen ok miatt - nem kértek az utazásukkor, hosszabb vagy rövidebb távollétükkor írásos igazolást (passust, testimonális levelet) a falusi mezővárosi elöljáróságtól, természetesen nem kerülhettek bele a bármilyen gondosan vezetett jegyzőkönyvbe. Nem a feledékenység, az adminisztrációs lazaság, az ellenőrzés és szankcionálás felületessége motiválta hiányokra - az esetleges hibalehetőségre - szeretnék ezzel figyelmeztetni, hiszen ilyen fajta hiányokkal minden forrás használatakor számolnunk kell. Lényegesebb, s a leggondosabb forráskritikával sem korrigálható hiányokat eredményezhetett az a tény, hogy az alföldi falvakban, mezővárosokban éltek - mert hipotetikus a következtetés, helyesebb, ha így fogalmazok: élhettek - olyan személyek, akik el akartak rejtőzni a helyi igazgatás elől, következésképpen: nem igényelték a személyük igazolására szolgáló iratot. Ha éltek ilyenek, vajon kik lehettek? - erre a kérdésre kellene választ keresnie a kutatásnak, ha megközelítően pontos képet remél a feudalizmuskori munkaerővándorlásról. Azt ugyanis előzetesen - s nagyobb tévedés kockázata nélkül - feltételezhetjük, hogy a „potenciális bérmunkások", s nem a többszörösen adminisztrált telkes jobbágyok, mezővárosi parasztpolgárok igyekeztek „rejtőzködni"... Aki bujkál, kerüli az adminisztratív számontartást - aligha kell bizonyítanom - a „társadalmon-kívüliség" valamilyen formáját vállalja. Ennek a létállapotnak - végsősoron a deviáns magatartásnak - a késő-feudalizmus évtizedeiben sok féle oka és sok féle formája lehetett. Az azonban valószínűleg félrevezető lenne, ha az államigazgatásnak a bűnözés és a potenciális bűnözés felszámolására tett, a XVIIIXIX. század fordulójától jól nyomon követhető erőfeszítéseiből - a betyárok és a velük szimpatizálók üldözéséből - kiindulva kísérelnénk meg körülírni a „társadalmon-kívüliek" jellegzetes csoportjait. Nem valószínű, hogy a mezővárosi alkalmazott, s ezért szoros elszámolással tartozó pásztorok, illetve a tanyákra kiköltözők egyetemlegesen betyár-szimpatizánsok lettek volna, jóllehet az államhatalom, az egymást követő rendszabályokból kitetszően, ezt feltételezte.

2 Az „elrejtőzésnek" - logikailag is erre következtethetünk - elsősorban egzisztenciális okai lehettek: a szabad munkavállalás (a nyári idénymunka és az éves szolgálat) lehetőségét keresték, olykor távoli vidékeken, azok, akik szabadulni igyekeztek szülőföldjük földesúri vagy igazgatási számontartásától - jórészt kideríthetetlen, hogy milyen okok miatt. Még nem ismerjük kellően, hogy az alföldi telkes jobbágyok a XVIII—XIX. században milyen mértékben foglalkoztattak idegen munkaerőt, s igényt tartottak-e más faluból származó szolgákra. A Nagykunság redemptus gazdaságainak munkaerő-szükségletéről azonban már van valamelyes ismeretünk: Bellon Tibor alapos adat-elemzések után azt állapíthatta meg, hogy „jelentős számban jöttek ide szolgálni a környező községekből." A jövevények alkalmi munkavállalását - az egy-két éves szolgálatot - tudomásul vette a tanács, azt azonban szigorúan tilalmazta, hogy az „idegenek" véglegesen letelepedjenek a kiváltságos terület mezővárosaiban. A lakosság kivételes jogain őrködő tanács tilalmát azzal sem lehetett „kijátszani", ha a szolga helybeli személyt vett feleségül. Ilyen esetben mindkettőjüket kiutasították: a férj szülőföldjére kellett költözniük. Arra is figyelmeztet viszont Bellon, hogy az általa megismert „szűkös források" jelzésein túl „kevés remény van" az „állandóan fluktuáló szolgák" származáshelyének, s általában a vándormozgalomnak a részletesebb vizsgálatára.

3 367