Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)

Kaposvári Gyula: A szolnoki vár kialakulása és helye a város települési képében II. rész: Szolnok város térképes, rajzos ábrázolásai (1810-1910)

álló ember húzta vissza, ügyelve arra, hogy a vágás a megjelölt vonalon haladjon. Nem véletlen, hogy az általunk feltárt fűrészelő gödrök alján vastag rétegben volt található az összepréselődött, valósággal tőzegesedésnek indult fűrészpor. S hogy ezek a fűrészelő gödrök a XVIII. század közepénél régebbiek nem lehetnek, bizonyíthatjuk azzal, hogy a lelőhely éppen a várost övező vizes árok területén fekszik, amelyet az időben a város terjeszkedése miatt kezdenek betölteni. De ugyanilyen fűrészelő gödröket figyeltem meg 1962-ben a Tiszaparti Gimnázium alapozásánál, ahol nemcsak a falak alapárkait ásták ki, hanem az épület alapterületének jórészét. A fűrészelő gödrök a sűrűn beépített városban nem kis gondot okozhattak, mutatja az a körülmény, hogy a tanácsi jegyzőkönyvekben gyakorta találhatók panaszok arról, hogy a szomszéd házához közelebb nem lehetnek, nehogy azok falai leomoljanak. Az elmondottakból következőleg tehát kialakult Szolnok hagyományos faipara és mint láttuk nem csak a céhekben dolgozó ácsok űzték ezt a mesterségeket, hanem - más városoktól eltérően - a kamarai ácsmester gyakran félszáznál több legénnyel gyakolatilag manufakturális ipart folytatott. Külön érdemes megfigyelni a kamarai igazgatás módszereit, hiszen Szolnokon megvalósították a komplex hasznosítást, mert nemcsak az ideszállított árút értékesítették, hanem a szállítóeszközül használt tutajok fenyőszálait is feldolgozták, - beleértve a hulladékot is zsindelynek, vagy a forgácsot, fűrészport elégették a kamrai téglaégetőkben. Gorove leírásából kitűnik, hogy nemcsak gerendát, deszkát, zsindelyt árusítottak, hanem fedelet vagyis tetőszerkezeteket lehetett itt rendelni, s az itt ácsolt tetőszerkezetek elemeit már könnyebben lehetett az akkori útviszonyok mellett is szállítani. S mint láttuk, a szolnoki lakosok is szorgalmasan művelték a fa feldolgozását, - tilalom ellenére is. Nem véletlen, hogy a város régi zsindelytetős házainak oromdíszein vagy kerítésein olyan ragyogó faragványok voltak találhatók még nemrégiben is. Ma már csak elvétve bukkanhatunk ilyenekre. A jelentős faipar láttán érthető meg Erdei Ferenc megállapítása, hogy Szolnok nem mindig és nem mindenben felel meg a tipikus mezőváros fogalmának, vagyis nemcsak a határán belül megtermelt mezőgazdasági termékeket dolgozza fel és ipara sem a helyi anyagokra épül és nemcsak saját vagy közvetlen környéket lát el. Szolnok tehát - főleg a szűk határa és a tiszai szállítás lehetőségei miatt - nem skatulyázható a jellegzetes mezővárosok közé. Ide érezzük inkább Erdei Ferenctől azt a megállapítást: „Az az ipar a városi tényező, amely nemcsak egy helyi szükségletre néz, hanem egyik tényezőjével vagy nyersanyagával, vagy a késztermékek szükségletével távoli vidékekre támaszkodik."

66 Szolnok faiparához szükséges nyersanyag a Kárpátokból érkezik és feldolgozása után a város határát messze meghaladó, több megye nagyságú területet lát el. Ugyanez vonatkoztatható a sóra is. Erdei Ferencnek még egy találó megállapítását szükséges itt idézni, amely a magyar városfejlődés későbbi évtizedeire találó, de Szolnok esetében már a tárgyalt korszakban is helytálló: „Minden mezővárosban van forgalmi és igazgatási városrész, de egyikben sincsen ipari termelő negyed... Szolnokon van gyárváros, tehát olyan városrész, amely elsősorban szolgál az ipari termelés telephelyéül."

67 Gorove után évtizeddel az Athenaeum közölt cikket Szolnokról Remellay Gusztáv tollából,

68 aki mint megyei tisztviselő jól ismerte a szolnoki viszonyokat: „Szolnokban sok alkalom nyílik, hogy a dolgozni akaró az év minden szakában talál munkát... A sóhordás a tutajokról és hajókról fel a raktárakba és a fenyővontatás ezreket eresztenek a Kir. Kincstárból a nép körébe, mely nyáron a kereset mellett jól él, s ha gazdálkodni tud, télre valót is szerezhet... A néhány egyedek által űzött kereskedés fával és gabonával történik leginkább, a népé gyümölccsel és kenyérrel. A kincstári szállítók évenként százezer fenyőt hoznak le Szolnokba, hova szálfa és egyéb építési faszerek vétele végett az egész vidék központosul, a szállító, ki már a són is nyert, nem igen hagyja a fában heverni pénzét, és ha lehet, azt a szolnokiaknak adja el. A vidékiek nyáron át, mikor a sószállítás történik, nem jöhetvén Szolnokba, ősz felé érkeznek csak favételre, amikor azután némi nyereség remélhető, mely azonban csak néhány egyed zsebébe szivárog, az általános jól lét emelkedése nélkül, mert a lakosság, mint már elébb is mondám, tőkékkel nem bírván, a kereskedés ezen nemében igen kevés részt vesz. - A gabonakereskedés szinte nevezetes Szolnokon. De itt csak nemleges szerepet játszanak a helybeliek, az eladók többnyire a környékbeli földesurak, kik itt mindenkor jó árért adják el termékeiket. A szolnoki nép annyit, hogy kereskedést űzhessen, nem termeszt, sőt azt is, mi Pesttel űzött kenyérkereskedéshez szükséges, másoktól veszi. Ezen kenyér kereskedés fő élelem cikke a szolnokiaknak, ugyanis a mezei munkákkal el nem foglalt nők a bevásárlott gabonából kenyereket sütnek és azokat kocsin beszállítják a pesti heti vásárokra, s az ebből befolyó nyereségből nemcsak öncsaládjokat, de a fuvarosokat is táplálják... - Említendő még ama kedvező alkalom, mely Szolnokban a zabkereskedésre nyílt, s melyből néhány egyed tetemes hasznot húz. Ugyanis a kincstári sóból több százezer mázsa szállíttatván tengellyel Szolnokról Pestre, evégre naponként többszáz kocsi jő Pest, Nógrád, Heves megyékből, úgy a Jász Kun Kerületekből Szolnokba, melyeknek tulajdonosai a messzeség mellett, nemigen hozhatván magokkal zabot, részletes kereskedésre kedvező alkalmat nyújtanak. - Ezen sószállításban a szolnokiak is részt vesznek, a fuvarbérből nemcsak adójokat tisztázzák le, de afelett némi csekély összeget is szereznek." A közölt részletek megerősítik azt, amit a 9. képen bemutatott funkcionális vázlaton igyekeztünk megfogalmazni, azt tudniillik, hogy a sószállítás és fafeldolgozásnak - a Tisza folyására épülő - sorrendje alakította ki Szolnok délnyugati részén a város ipari negyedét, a „déli iparterület" ősét. Sok szó esett a közreadott részletekben a szolnoki kereskedelemről és a piacokról. Gorove László közleményéből arról is értesülünk, hogy hol és milyen árusí251