Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)

Fettich Nándor: A bánhalmi avar leletekről

azt is lehetségesnek tartotta, hogy „némelykor" a nemzetség, vagy nagycsalád ügyesebb kezű embere maga faragta ki a puhafém mintát s azt öntetté meg" (Fólia Arch. VIII. 1956. 112.). Sem ő, sem más nem gondolt arra, hogy mért ismétlődtek, hol és miért készülhettek teljesen azonos rajzú állatküzdelmi jelenetek, griff-alakok, indák stb., ha sorozatgyártás nem létezett. Mért nem csúsznak bele a minták rajzába az egymást nem ismerő emberek egyéni kézvonásai, különböző ügyességi fokon álló kezek ismertető jelei, új ötletei... stb.? Kapóra jött egyeseknek, hogy több avar kori temető sírjai között honfoglalás kori sírokat is lehetett találni. Azt nem vették figyelembe, hogy a sírok tájolása rendszerint más, mint az avar koriaké, sőt több esetben keresztezik emezeket (Fettich N.: Győr, 1943.47. sk. - J. Eisner: Devinska Nova Ves, 1952.387.). Kontinuitásról tehát nem lehet szó. Még jobban bonyolította a helyzetet az, hogy pannóniai városokban (Pécs, Fenék) jelentős műhelyek avar kori működését a helyi készítmények tömegével lehet igazolni. Mi sem volt tehát könnyebb, mint a griffesindás bronzok egy részének készítését is e műhelyeknek tulajdonítani. A legnagyobb zavart azonban az a felismerés okozta, hogy Nagy Károly és hadvezérei az avar népet nem irtották ki teljesen, (ilyesmi gyakorlatilag soha nem is lehetséges), hanem maradékait Nyugat-Magyarország területén telepítették le. Ebből aztán az avarok töretlen „továbbélése" lett és e továbbélést az egész Kárpátmedencére vonatkoztatták. Végül látszólag alátámasztotta a „töretlen továbbélés" állítását az is, hogy az avar művészet bizonyos folytatását valóban meg lehet állapítani a nyugati és délnyugati szláv, karoling, honfoglaló magyar, sőt a középkori magyar ötvösségben is. Hogyan lehet tehát ebben a bonyolult kérdéskomplexumban eligazodni? Hogy idáig jutottunk, annak több oka van: a technológiai lehetőségek ismeretének említett teljes hiánya, az írott források hiányos és legjobb esetben másodkézből való ismerése, a régészeti módszerekben való ingadozás, végül hiányos alapfeltételek alapján előre fölállított elméletekhez való ragaszkodás. Miután az avar bronzöntés lefolyását a viaszban való modellálás (faragás) munkafázisától kezdve az ólom segédmintán át a kétszekrényes homokos öntésig megismertük, világos, hogy töretlen továbbélést tételezvén fel olyan hosszú időn át, mint például a Rákóczi korától a XX. sz. közepéig, vagy végéig terjedő idő, tömeggyártás kizárása mellett az egyedi megmintázások (faragások) még nagyobb változását várhatnánk, mint 100-150 éves gyakorlat esetén. Mármost hogyan képzelhető el, hogy egymástól távolra eső avar telepeken ugyanazok a mintadarabok jelen lettek volna és e mintákból mindig és mindenütt ugyanolyan stilizálású másolatokat készítettek volna közel 300 éven át, holott közben kétszer is (a 790-es években és 896-ban) világtörténeti kihatású politikai változás állt be a Kárpátmedencében, amely természetszerűleg igen lényeges népi és társadalmi eltolódásokat vont maga után s ezzel együtt a gazdasági élet és nyersanyagforrások egész hálózatát is gyökeresen fölforgatta. Az ilyen mindenre kiható változás elsősorban az uralkodó dinasztiát s az azt alátámasztó vezető népréteget szokta sújtani. A griffes-indás övgarnitúrák, láttuk, az avar vezető népréteg hatalmi jelvényei voltak. Ez a vezetőréteg a 796. évi katasztrófa következtében nagyrészt megsemmisült. A fuldai Einhardus szerint az avarok fejedelmeit (a kagánt és juggurust) belső lázadás alkalmával megölték, székhelyüket Ehericus friauli herceg, majd Nagy Károly fia Pippin, elfoglalta, kincseiket elzsákmányolta. A volt szláv alattvalók most fölszabadulván annyira bántalmazták az avarokat, hogy ezeknek régi lakóhelyeiken nem lehetett maradásuk, Sabaria és Carnuntum között kapván helyet, ott letelepedtek, kagánjukkal együtt megkeresztelkedtek (805). Az ellenségeskedésnek azonban így sem lett vége, sőt évek folyamán a helyzet annyira elmérgesedett, hogy Nagy Károlynak hadsereget kellett Pannóniába küldeni a rend helyreállítására. A pannóniai szlávok nyugtalansága azonban nemhogy elült volna, de még fokozódott. Liudewitus nevű vezérük alatt lázongtak a frankok és avarok ellen. 819-ben az ellenük küldött hadsereg semmire se ment velük. Erre 820-ban három sereget kellett ellenük küldeni. (MGH. I. 351, 353, 355, 357.). Az Annales Laurissenses szintén hírt adnak változásokról: a kagánt és vezető híveit megölték s az új kagán híveivel együtt elébe ment a közeledő Heirichus friauli hercegnek (MGH. 1.182.). Az Annales Laureshamenses arról is hírt adnak, hogy a frank seregek 52 napon át mindent tűzzel-vassal pusztítottak, mérhetetlen zsákmánnyal és foglyokkal, férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel távoztak (MGH. I. 34.). Egy másik Einhardus közli, hogy az avarokat a Tiszántúlra kergetvén a frank hadsereg, a kagán székhelyét teljesen feldúlta, csaknem minden kincsét elzsákmányolta (MGH, 1.183.). Afoviennai érsek csak annyit mondott, hogy az avarok kénytelenek voltak elmenekülni védelmi helyeikről és ősi birtokaikat elhagyták (MGH. II. 320.). Részletesen beszéli el az eseményeket Nagy Károly életrajzírója, Einhardus. Ha túlzottak is néhol adatai, mégis megtudjuk tőle - és ezt nem is vonta kétségbe senki -, hogy az összes háborúk között - a szász háborún kívül - ez az avar háború volt a legnagyobb, hogy a frank király ezt minden másnál nagyobb igyekezettel és apparátussal intézte. A kagáni székhelyt annyira feldúlták, hogy emberi lakásnak nyoma sem maradt ott. Az egész avar vezetőréteg elpusztult, és az avarok dicsősége letűnt, hosszú időn át gyűjtött kincseik zsákmánnyá lettek (c. 13). Az Annales Laurissenses-bő\ megtudjuk, hogy 756ban egy Wonomyrnevü szláv mutatta meg az utat a friauli hercegnek az avar kagáni székhelyhez. (MGH. I. 182). Konstantinos Porphrogennetos bizánci császár (bonni kiad. III. k. 148. c. 31) arról tud, hogy a horvátok fegyvert ragadtak és az avarokat elűzvén helyeikre telepedtek, ahol meg is maradtak. Ha a Nagy Károly dicsőítését szolgáló túlzásokat levonjuk a források adatközléseiből, akkor is megmarad annyi, hogy az avar háborúk egész dél-keleti Európa jövője szempontjából sorsdöntő népi és társadalmi változásokat hoztak létre. 133