Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)

Fettich Nándor: A bánhalmi avar leletekről

Az új avar kagán és kísérete a megkeresztelkedés után nyilván nem a korábbi pogány életformára és hitvilágra emlékeztető griffes-indás övvel fölszerelve, hanem mint ilyenkor lenni szokott, az új, nyugati és keresztény divat szerinti ruházatban és felszerelésekkel jelent meg a császár előtt. Senkinek sem volt érdeke, (de módja sem volt hozzá), hogy a volt kagáni székhely feldúlt romjain, vagy valahol másutt újra megszervezze a griffes-indás arany- és bronzöntést. Természetes, hogy a közelmúlt nagy arányú termeléséből mindenfelé maradtak a kezekben griffes-indás övek vagy egyes darabok (Hohenberg, Krungl, Praha-Sárka, Sopronkőhida, Keszthely), de ezeket nem lehet a griffes-indás bronzöntés töretlen továbbélése bizonyítékaiként értékelni, még akkor sem, ha egyes helyeken (az új székhelyein) csakhamar megindult a szétfutott ötvösök közreműködésével egy bizonyos fémművességi tevékenység, mely az avar kori tapasztalatokból sok mindent örökölt (Blatnica, Keszthely). J. Eisner az avar fémművesség technológiai kérdéseivel nem foglalkozott. Ő is azon csendes állásponton volt, hogy Pannóniában a fémművességi központokban és avar telepeken mindenütt virágzott a griffes-indás bronzgarnitúrák gyártása. Ma már tudjuk, hogy a pécsi műhelyek korongos fibulákat, kürtősvégu karpereceket (B.Svoboda), archaizáló női ékszereket (nyakláncokat, csüngőket), a fenékpusztai műhely kosaras függőket, stilus-okat, állatcsatokat, poncolt karpereceket stb. gyártott nagy mennyiségben. A griffes-indás öntvények és a jellegzetes avar üvegcsüngős fülbevalók, mellboglárok, karperecek stb. gyártása azonban nem ezekben a műhelyekben keletkezett és virágzott. Még kevésbé lehet szó ilyen bonyolult ötvösségi feladatok megoldásáról a pannóniai avar telepekkel kapcsolatban. Mégis nagy jelentősége van J.Eisner azon megállapításának, hogy az avar háborúk idején egyéb iparosok között bronzöntők is elmenekülhettek és a szláv központokban kereshettek új életlehetőségeket (Devinská Nova Ves, 1952, 388., 406. p.). Két ilyen központra gondol: Morvaországban a Lisen melletti Staré Zámky-ra és Szlovákiában Nyitrára. A blatnicai típusok keletkezését így magyarázza. Eisnernek ezt a föltevését következőképpen lehet a régészeti és írott források alapján finomítani és továbbfejleszteni. A Nagy Károly által a Duna két partja mentén vezetett hadjárat idején (791) még nem lehetett szó az avar kagáni székhely ötvöseinek Nyitra és Staré Zámkytelé való meneküléséről. Ellenben északnyugat felől érkezvén az a veszély, az albániai kincs tulajdonosa ekkor menekülhetett Dalmácia felé. Ez ugyan nem volt ötvös, (mint J. Strzygowski és mások gondolták), hanem a kagáni család valamelyik tagja, mégis ekkor menekülhettek ötvösök is szép számmal dél-nyugat felé. Az aquileiai avar mintájú szíjvégek és csatok (N. Fettich: Die altungarische Kunst, Berlin, 1942. 57. t.). így keletkeztek. Az albániai kincsben nyoma sincs szerszámnak. Ellenben öreg arany övdíszítményeken és arany félkészítményeken kívül arany nyersanyag, arany- és ezüstedények, -korsók (köztük a nagyszentmiklósi kincs testvérdarabjai) jelentős mennyiségben alkották a kincset. Nagy Károly a Rábatorkolatnál keletebbre nem jutott. A kagáni székhelyen tehát korai volt a megijedés. A hringus, más néven campus sacer népe ekkor még nem hagyta el egészen a jól kiépített és természeti akadályoktól, főleg vizektől jól védett székhelyet. A végzetes idők 796-ban következtek, amikor a veszély délnyugatról jött. Ekkor csak észak és kelet felé lehetett menekülni. Nézetem szerint minden más véleménnyel szemben Nagy Gézának van igaza, aki a nagyszentmiklósi kincs elrejtését az avar háborúkkal, hozta kapcsolatba. A kagáni székhelyről mindenkinek menekülni kellett. A nagy ötvösműhely utolsó emberei is szerintem ekkor tűntek el. Menekülni a Tisza és a Maros folyók mentén lehetett. Az északnyugati szláv központokba ekkor kerültek nagyobb számban a bronzöntők és más kézművesek, akikről Eisner szólt. Az avar ötvösök nagyobb része azonban jelentős avar néptömeggel együtt északkelet felé menekült. Az avarok ezen széttelepedésével A. A. Sachmatov foglalkozott (Drevn. szudby russzkavo plemeni, Petrograd, 1919. 24. sk. p.). A. L. Pogodyn helynévkutatásai alapján megállapítja, hogy az avarok nagy számban mentek a Ijáchi közé. Szerinte az avaroknak északkeletre való vonulása nagy hatással volt a keleti szlávság széttelepülésére, mert az avarok ekkor a szláv törzsnek nagy részét mozgásba hozták (i.m. 37. sk. p.). Bár Sachmatov a Hypatios kódexben említett duljebi törzset keleten lakónak képzelte és nem gondolta, hogy a szláv duljebi-rő\ van szó benne, mint akiket az avarok sanyargattak (B. Zástérová: Uznik a Pöcátky Slovanuo, III. Praha, 1960. 34.), mégis jól ítélte meg az avarok szétköltözködését és annak következményeit. Nem használván fel a régészeti anyagot történeti kútforrásnak, nem gondolhatott arra, hogy a menekülő avarokkal nagy számban érkezhettek ötvösök és kézművesek is a keleti szlávokhoz. Ha ötvösök nem is, de avar aranykincsek annál nagyobb tömegben kerültek Aachenbe. Ezek a császári ötvösműhely mestereire nagy hatást gyakoroltak. A benepusztaiszíjvég és a skandináviai, belgiumi és franciaországi rokon készítmények „avaros" jellegének ez a magyarázata. A nyugati szlávoknál Blatnica, Maly, Őepcin, Velem, Gajár, Keszthely leletei mutatják az avar bronzöntésnek az új környezetben való „folytatását". Keleten az „avar" ötvösök belekapcsolódtak a nagy műhelyek munkájába, amelyek csakhamar százszámra ontották a rossz ezüst és bronz öv- és lószerszámvereteket a kazár birodalom északnyugati részein erősödő és szervezkedő honfoglaló magyarság és más (normannok, szlávok) részére. A honfoglaló magyarság új hazájában, a sírleletekben mutatkozó és nem először Csallány Dezső által észlelt avar rétegnek egyedül ez, és nem az új hazában föltételezett avarmagyar kontinuitás a magyarázata. A legjelentősebb tömeg, úgy látszik, Nyugat-Magyarországon telepedett le. Ezek hitvilágukat, szokásaikat és ünnepeiket szívósan őrizték s megkeresztelkedésük után is igyekezték sámános termékenységvarázsló énekeiket és az ezek mögött meghúzódó népszokásaikat összeegyeztetni a kereszténység követelményeivel. Regösénekeink ennek emlékét őrzik mai napig (Ethnographia, LXIX. 1958. 352. skk.). 134