Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

1889/90 telén parkettázták a termeket, a régi kiállítást lebontották. Az 1890-ben újra megnyílt kiállítás III. termében a 24. számú szekrénybe kerültek kiemelkedő népvándorláskori leleteink. Ezúttal nem tablókra erősítve, hanem egy új szekrény polcaira fektetve. A „2. polczon. Puszta-tóti-i sírlelet (Fejér m), aranyékességek és edények a VII. századból" A „3. polczon. Sírlelet a kun-ágotai pusztáról, arany és ezüst-ékességek és ezüstedények, VII. század Kr. után" A „4. polczon. Szent-endrei sírlelet a VII. századból, aranyékességek, a kengyelvas első megjelenése vidékeinken". A „polczokon" rajtuk kívül sok-sok más ékszer is volt, t. között a pusztabakodi, sárvízi, blatnicai stb. leletek (Hampel 1890, 18). Ez az állapot csak 1894-ig tartott, amikor februármárciusban újjárendezték az állandó kiállítást. Éppen a népvándorláskor nyert „helyesebb felállítást" (Hampel, ArchÉrt 14, 1894, 271). „A tetemes változások miatt új kiadás szükségeltetett" a kiállítási Kalauzból is, a változásokat a 9. kiadás tartalmazza. A minket érdeklő népvándorláskori leletek ez alkalommal a III. terem 25. számot viselő szekrényébe kerültek, ismét tablókra szerelve. A kiállításra érdemes tárgyakat megritkították, csak az ép tárgyak és az elegáns ékszerek maradtak kinn. így azután egyetlen szekrényben elfért felül: egy nagy csomó aranyékszer, köztük a sárvízi pajzskeret, középen és alul pedig szinte minden jelentős sírlelet: Bakodi-Puszta, Perjámos, Madaras (Nr. 2), Mezőberény, Tótipuszta (Nr. 12), Szent-Endre (Nr. 18-19, Kun-Ágota (Nr. 16-17) lenn pedig számos keszthelyi és páhoki lelet. A számok a kartonok számai, amelyeket azonban csak a Kalauz 15-16. kiadásában tüntettek fel. Egyebekben a múzeumi Kalauz 9-14. kiadása (Hampel 1894/a, 18 - Hampel 1908, 18) valamint az I. Világháború előtti utolsó 15—16. kiadása (Hekler 1911, 100, Hekler 1912, 164) egyaránt arról tanúskodik, hogy két évtizeden át nem történt változás leleteink körül. Az 1894-ben rendezett kiállítás egészen 1914-ig, tehát kereken húsz esztendeig, változatlanul állott. Csak Hampel halála (1913) után nyílt mód és lehetőség alapos átrendezésére: „Supka Géza újonnan rendezte a népvándorláskori gyűjteményt, kezdve a korai germán tárgyakkal, folytatva a góth, gepida, longobárd és Karolingkoriakkal; aztán jönnek a szarmata emlékek; az avar tárgyak és végül a honfoglaló magyarok hagyatéka. Eddig amazok a III. teremben, a honfoglaláskoriak kiszakítva környezetükből - a VI. számú kis szobában voltak kiállítva. Most valamennyi a II. teremben van egyesítve csoportok és korrend szerint" (ArchÉrt 34, 1914, 441). Bár a Nemzeti Múzeum első - igaz kissé különös gondolatmenetű - összesített népvándorláskori kiállításáról, a háború kitörése miatt elmaradt „Kalauz" illetve Vezető hiányában, mit sem tudunk, annyi nyilvánvaló, hogy „szarmata emlékeken" az akkor érvényes múzeumi „korrend" szerint a (zömében késői) avar temetők leletanyagát kell érteni, Hampel „II. csoportját". A rövid múzeumi hírből megtudjuk, hogy Supka leszerelte és átköltöztette valamennyi itt tárgyalt avar leletünket. Ez, kivált mégis a kiállítás anyagának 1919. évi, szakember jelenléte nélkül történt, lebontása és elcsomagolása, nem járt következmények nélkül. Az újabb, „posthampeli" keveredéseket majd a gyűjtemény következő kezelőjének, Fettich Nándornak korai munkáiban és korszakában figyelhetjük meg, a szentendrei, madarasi és farkasréti leletek esetében. A Régibb Középkori Gyűjteményt 1912 óta kezelő Supka Géza 1918/19 telén diplomáciai szolgálatot vállalt a Károlyi-kormányban, majd rövid időre emigrált. Hazatérése után, 1921-ben 17 évi szolgálata ellenére fegyelmi úton elbocsátották. A népvándorláskori gyűjteményt, amely „rendezés és meghatározás nélkül volt elraktározva" 1923-ban új helyre költöztették „s a gyűjtemény ... éppen ekkor új kezekbe került" (Fettich 1927, 232). Fettich Nándornak, aki a gyűjteményt 23 éves korában, 1923. szept. 7-én átvette, egy évtized munkájába került úgy-ahogy rendbe szedni a leletegyütteseket. Ám ez nem mindig sikerült, esetenként már nem is sikerülhetett. A „Tíz év szerzeményei, 1919-1928" kiállítás, amelyhez a háború vége óta először készült nyomtatott vezető, érdektelen témánk szempontjából. Izgalmasabb volna az 1935-ben „Régi pusztai népek műveltsége" címen rendezett „nomád kiállításról" bővebbet tudni, de mindössze 8 lapos - nyilván nem sokat eláruló - nyomtatott Vezetőjét nem sikerült megtalálnom. Azt azonban tudjuk róla, hogy 1936-ban Fettich Domanovszky György segítségével „teljesen új felállításban rendezte" (JOMTM 1936, 14), vagyis felújította, - mielőtt végleg lebontották volna. Az 1938-ra tervezett állandó kiállítás számára Fettich 1937 folyamán „állította össze a gyűjtemény anyagát", s még azévben megtervezte majd megírta „a katalógus vonatkozó részét" is (JOMTM 1937, 12), amely így a kiállítással együtt készült el. Az 1938-ban megnyílt új állandó kiállításon a VII. terem 7. szekrényében Bócsával együtt szerepelt Kunágota, Ozora-Tótipuszta és Kiskőrös-Vágóhíd A. sírja. Itt voltak az avar ezüstedények is kiállítva. A 9. szekrényben volt Szentendre. Pápa-Úrdomb, Kecel stb. míg a 10. tárlóban Madaras más „rokonnak" vélt leletekkel együtt. A kiállítást 1940-ben László Gyula felújította, 1943-ban pedig Fettich új elméletének megfelelően módosították, a három avar szekrény sorrendjét (időrendjét) megváltoztatták. Első az „ősgermán" elemeket őrző Madaras lett (6. tárló), ezt Szentendre követte (7. szekrény) majd a sort Bócsa-Kunágota-Ozora zárta (8. szekrény) (Fettich 1938, 148-155 és „Változások" jegyzéke 1943-ból). A kiállítás lebontása, elcsomagolása és a háborús események ismét megtépázták leleteinket. Ám inkább csak elkeveredtek, azonosíthatatlanná váltak egyes tárgyak (pl. szentendrei lándzsacsúcs, tótipusztai agyagedény) semmint keveredtek. Az 1950. évi kiállítás nagyméretű 60. tárlójában önállóan szerepelt az újjáalkotott kunágotai sírlelet, a 62. tárlóban pedig Bocsa pompázott (László 1951/1, 26-27). Az újabb kiállításokat nem követem nyomon, mert a leletek helyesnek vélt állapotát és állagát már nem változtatták meg. A száz éven át tartó sok mozgatás és a két világháború nem tett jót leleteinknek, koptak, morzsolódtak, keveredtek, különös módon még gyarapodtak is. Kivált a múlt században, amikor egy-egy ritka lelet párhuzamát avagy valamely lelettárgy rendeltetését értelmezőmegvilágító rokonát szinte illett kiállítani a leletegyütteshez. Ezek előbb-utóbb törvényszerűen hozzácsapódtak 87