Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)
Banner János: A jászsági céhek életéből
Megtörténhetett, hogy az inast tartó mester előbb meghalt, sem mint az inast felszabadíthatta volna. Ebből az inasnak mindössze 14-28 napi hátránya származhatott. Ha az özvegyen maradt mesternének megbízható legénye volt, továbbra is otthagyták, de az inaskodás végén hosszabb-rövidebb ideig a céhmesternél vagy valamelyik más mesternél kellett dolgoznia, s ilyenkor a szükséghez mérten két vagy négy héttel tovább inaskodott, s ámbár a felszabadítást az új mester kérte, a még hátralékban lévő tanítási pénz, minden körülmények között az özvegyet illette. A három négy esztendő elteltével az inas legénnyé lett. Régebben, mint azt már - a XVIII. század legényeinél - láttuk, ez nem ment egyszerűen, hanem különféle félig tréfás, félig komoly szertartások között. De nemcsak szertartásokhoz volt a legényavatás kötve, hanem ilyenkor bő alkalom kínálkozott visszaélések elkövetésére is. Minden esetre erre enged következtetni az új kiváltság levél, mely e szertartásokat és visszaéléseket egyenesen megtiltja. Ez a tilalom azonban csak írott malaszt maradt, mert - mint több szavahihető öreg céhbeli msetertől tudjuk -, ezek a szertartások mindaddig szokásban voltak, míg a céhek fennállottak, sőt egyik-másik még az ipartársulatok korában is megmaradt. A felszabadításnak leglényegesebb kelléke a legfeljebb 30 koronányi taksa megfizetése és a szabályos „protokollálás" mindenkor a láda felnyitásával történt, s amelyről szabályszerű szabaduló-levelet kellett kiállítani. 48 Régebben szokás volt, hogy a mesterember fia rövidebb ideig inaskodott. Ezt a nem indokolható kiváltságot az új privilégium megszűntette, s csak azt a mindenesetre méltányos előnyt adta, hogy ezek, mind a szegődtetéskor, mind a szabaduláskor csak féltaksát fizettek. A felszabadított, tehát mesterségének alapelemeit kellőleg ismerő inasból, mesterlegény lett, aki éppen úgy alá volt vetve a szabadalomlevél intézkedéseinek, mint bárki más, aki a céh kötelékébe tartozott. A felszabadított legény a városban nem maradhatott, hanem felszabadulása után „a míviben való tökéletesedés végett", legalább három évig vándorolnia kellett. Régebben megengedték, hogy céhbeli mester fia vándorlási idejét atyja házában töltse, de most e téren sem tettek kivételt. Ha valami csíny vagy vétek miatt jogérvényesen elítélve nem volt a legény, sem a város elöljárósága, sem a földesúr nem tagadhatták meg a vándorlólevél kiállításához szükséges bizonyítvány kiadását. A vándorlólevél vagy a hogy népiesen nevezték Kuncsaft (Kundschaft) a legénynek egész nacionáléját magában foglalta, az eredeti okmányok pedig mindaddig, míg a legény más céhbe fel nem vétetett, a céhládában maradtak. A vándorlólevél - hogy csak a jászberényi példát idézzük - á következőleg hangzott: Mi Privilégiált Jászberény várossában lévő Betsületes Takáts Tzéhnek Tzéhmestere s egyéb Tzéhbeli mesterek ezeknek erejével tudtára adjuk, hogy e jelenlévő levelünket előmutató Szekér István takáts legény, aki született Pest megye Cegléden, 16 esztendős, szép termetű, szökés hajú, nálunk, itt Jászberény városában 1 esztendeig 6 hónapig 3 hétig a mesterségben dolgozott légyen, és ezen idő alatt magát serényen, híven, csendesen, békésen és becsületesen viselte, a mint egy mesterlegényhez illik. Melynek bizonyságát tehát néki kiadni méltónak ítéltük, közönségesen s egyenként megkérvén mestertársainkat, hogy őtet céhbeli szokásink szerint elősegíteni, s amennyire kívántatik gyámolíttatni ne terheltessenek. N. N. czéhmester, N. N. Mester, kinél dolgozott. (P. H.) 4 9 Mikor a legény valahová megérkezett és ott szabályszerűen kiállított levelét bemutatta, tartozott őt az a mester dologra elfogadni,' akinek legénye nem volt. Az okmányokat, mivel az egész nacionálé a vándorló levélben amúgy is benne volt, nem követelhették, ellenben Kundschaft nélkül felfogadni, 20 frt. büntetés terhe mellett tilos volt. Ha ezt elvesztette, úgy az illetékes céh vagy az elöljáróság újat állíthatott ki számára, de az előírt büntetés elengedése, valószínűleg az atyafiságos kedvezések elkerülése végett, kizárólag az elöljáróság elhatározásától függött. A megszabott (három) évi vándorlást mindenkinek egyfolytában kellett eltölteni. Ha valakit betegség vagy szüleinek halála a vándorlás megszakítására kényszerített, tartozott, a temetés vagy ügyeinek elintézése után, nyomban visszatérni. Indokolt esetben az elöljáróság a hátralévő idő elengedését javasolhatta, de az engedélyt csak a Magyar Királyi Helytartó Tanács adhatta meg. Mikor a legény vándorlása közben valamelyik céhes helyre jött, tartozott azonnal a legények szállóhelyére (HERBERG) menni, vagy ha ilyen nem volt, másnap korán reggel, a céhmesternél vagy a legöregebb mesternél jelentkezni, aki köteles volt őt munkába állítani. Az okmányok természetesen a céhládában maradtak. Ha véletlenül munkaalkalom nem lett volna, úgy a céhmester köteles volt ezt a vándorlólevélre azonnal rávezetni, hogy hollétét ezzel is igazolni tudja. Megtörtént, hogy a legény kifejezetten azért jött valamelyik városba, hogy ott valamelyik jóhírű mesterhez álljon be. Ilyenkor a céh, az elöljáróság és a kommiszárius együttesen adhattak engedélyt a beszegődésre. A beszegődött legénynek 6 hónapi felmondás nélkül mesterét otthagyni nem lehetett, kivéve, ha a mester ellen emelt vádjait a céhmester beigazoltaknak találta. Ilyen esetben minden.felmondás nélkül eljöhetett. Az eltávozó legénynek nemcsak bentlévő okmányait kellett kiadni, hanem ha az illető mesternek semmi panasza nem volt, úgy az újabb igazolást is ki kellett állítani arról az időről, amit az illető városban töltött. Némely céhnél szokásban volt, hogy nem vándorlólevelet, hanem könyvet állított ki, s a vándorlás folyamán ebbe kellett bevezetni a szerzett tapasztalatokat. Mindenesetre érdekes az artikulus intézkedése azokról a legényekről, akik a mesterséget időközben otthagyták, s valamelyik uraság szolgálatába állottak. Az ilyeneknek joga volt a mesterségre újból visszatérni, de akkor mikor ebbeli szándékukat bejelentették, vándorlólevelüket megvizsgálták, hogy utolsó gazdájuknak nem volt-e ellenük kifogása, vagy nem maradtak-e ott adósságban. Ha minden rendben volt, úgy tovább folytathatták a mesterséget, illetőleg visszatérhettek a vándorlásra. A legényeknek este pontosan megszabott időben haza kellett menni, mert az éjjelezést szigorúan büntették. Aki kimaradt, az tartozott a céhládába 20 krt. befizetni. Ha pedig a mester a legény kimaradását a legközelebbi kántorgyűlésen be nem jelentette, őt is megbüntették, még pedig sokkal súlyosabban, mint a kimaradó legényt. Ha figyelembe vesszük az okokat, amelyek ezt a szigorú intézkedést indokolttá tették, úgy mindenesetre helyesnek kell tartanunk e szigorúságot. A legények munkaideje télen úgy, mint nyáron egyaránt igen hosszú időben volt megállapítva.50 Természetes, hogy az a legény, aki egész éjjel mulatott, másnapi súlyos kötelezettségének nem tudott eleget tenni. Még a vasárnap esti kimaradásokat is korlátozta az a tudat, hogy a korhely hétfő megtartása szigorú büntetést vont maga után. Aki a munkát hétfőn meg nem kezdte, vagy a hét bármely más napján elfogadható ok nélkül abbahagyta, az a fél, vagy egész heti bérét tartozott a céhládába befizetni. Ha a mester ezt a legközelebbi gyűlésen be nem jelentette, akkor őt büntették meg az összeg kétszeresére. Arról, hogy a legények a bérösszeg felemeltetéséről titokban tárgyalhattak volna, még csak szó sem lehetett, mert a felbujtó legényt mint lázítót, igen keményen megbüntették. A XVIII. század szokásai közé tartozott, hogy a legények külön céhbe állottak össze. Ezt az új privilegiális levél teljesen megszűntette, megtiltván a legényeknek, hogy akár külön céhet, akár külön pecsétet tartsanak. A beteg legények segélyezésére szolgáló negyedévi 15 krajcárokat azonban továbbra is szedték, de ezt a céhláda elkülönített helyén kellett tartani. A számonkérés joga nemcsak a céhkommiszáriusnak, de az elöljáróságnak is fent volt tartva. A legények mind a céh elöljárói, mind a munkaadó mester iránt a legnagyobb engedelmességgel tartoztak, s ha akár a mes233
