Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Banner János: A jászsági céhek életéből

terekkel, akár maguk között összejövetelt tartottak, ott magukat mesterlegényekhez illő módon kellett viselniök, mert különben szigorú büntetést kaptak. A büntetéseket azonban csak a kommiszárius jelenlétében szabhatták ki. Ha a bűn súlyosabb beszámítás alá tartozott, a büntetést csak az elöljáróságnak volt szabad kiszabni. Már magában ez az intézkedés is mutatja, hogy a múltakhoz képest mennyire korlátozták a céhek önkormányzatát. Régebben az is szokásban volt, hogy a mesterek olcsóbb bért adtak azoknak a legényeknek, akik csak nemrég szabadultak fel, mint az öregebb legényeknek. Ezt a visszaélést most megszűntették, s csak azt engedték meg, hogy a kézheztanult munkavezető-legények kapjanak több bért. A legényekre vonatkozó intézkedéseken is meglátszik a németesítő szellem előtérbe jutása. Azelőtt az idegen államban szerzett képesítést, különösen tiszta magyar vidéken, csak nagyon nagy kivételkép fogadták el, ezután kellő megvizsgálás után mindig el kellett fogadni. Igaz, hogy ez az ipar fejlődésének hátrányára nem volt, de a céhek teljesen magyar jellegét, ha Jászberényben nem is, de országszerte bizonyára veszélyeztette. Mikor a legény vándorlását eltöltötte, s azon a helyen kívánt céhbe állani, ahol utolsó legény idejét'töltötte, tartozott az inaskodási helyéről az ott lévő összes eredeti okmányait kikérné. Ha a földesúri joghatóság alá tartozott, úgy ennek beleegyezése is szükséges volt. Az okmányokat a céh azonban csak akkor tartozott kiadni, ha az illető kellőkép igazolta céhbe állási szándékát: Mindenkit bárhol be lehetett venni a céh tagjai közé, de megkövetelték, hogy az illető a város polgárai közé is felvétesse magát. Megkívánták azonban mindenkitől, hogy rátermettségét és szakavatottságát remekeléssel igazolja. A remekelés volt a mesterségben már teljesen jártas legény érettségi vizsgálata, s így természetes, hogy azt jó felkészültséggel, igen nagy körültekintéssel végezték. A céh a reme kelés alól senkit fel nem menthetett. A felmentés joga a Helytartótanácsnak volt fenntartva, de csak is olyan esetekben, amikor a legény hitelesen igazolta, hogy szeme gyenge, vagy más olyan betegségben szenved, amely a remekelés elvégzésében gátolja, vagy egészségének ártalmára van. A remekelés idejét, és a remekben készülő munka mineműségét, minden céh maga határozta meg. Ez természetesen a különböző foglalkozások szerint már más volt, s a kiszabott idő is a munka természetéhez alkalmazkodott. Szigorúan felügyeltek, hogy a remekelő mester maga készítse el remekét, s minden nap a céhmester házához beszállítsa az elvégzett munkát. Felügyelettel rendesen egy-egy idősebb mestert bíztak meg, aki köteles- > ségének tartotta, hogy tisztében kedvezés és félelem nélkül járjon el. A régi „jó" világban ilyenkor a felügyelőknek nagy eszem-iszomot rendeztek, de mivel ez igen sok visszaélésre adott alkalmat, a XIX. században egészen betiltották. Távol áll tőlünk a gyanúsítás, de el tudjuk képzelni a felügyelet ellenére bóbiskoló mestereket, s még inkább a szaktudás hiányában, csalással dolgozó remekes mestereket is. Bármelyik városban remekelt valaki, ha arról hiteles bizonyítványa volt, bárhová költözött is, a Helytartótanács engedelme nélkül, újabb remekelésre nem kényszerítették. A remekét hiba nélkül elkészítő legény a céhtaksa lefizetése után remekes mesterré lett, de ezt meg is érdemelte. Az ipari munkások között mindenesetre legolcsóbb munkaerők a felszabadult s már néhány évi gyakorlattal rendelkező legények voltak. Elképzelhető, hogy a munkaerő megtartása vagy legalább is hosszúranyúló megdolgoztatása, nagy gazdasági érdeke volt a mestereknek. Ezért aztán a remekeltetés körül néha igen nagy visszaélések is történtek, mert a legkisebb hiba elkövetése is új remekelést vont maga után. Természetes, hogy nem is történhetett azonnal, hanem csak újabb gyakorlat után, s ez alatt az idő alatt az olcsó munkás tovább dolgozni kényszerült. A céhtaksa a céhek szerint különböző volt. Jászberényben általában nem haladta meg a 15 frt-ot. Régebben ezen kívül még nagyszabású vendégeskedés is szokásban volt: ezt azonban az új privilégium szigorúan megtiltotta. A régi szokástól eltérően sem a mestercsaládból származó legénynek, sem annak, aki özvegy mesternét vesz feleségül, nem engedték el a vándorlást, de még a céhtaksa felét sem. Abba azonban már nem szólt bele a céh, hogy az eladott műhelyt vagy szerszámokat milyen árért adják, de az így megvásárolt műhelyben dolgozni csak annak volt szabad, aki a céhhel szemben fennálló kötelességeinek mindenben eleget tett. Azok a vidéki mesterek, akik olyan helyen laktak, ahol céh nem volt, kivételes kedvezésképp felvétettek a céh kebelébe - mint láttuk - filiálisokként, de csak féltaksára. Ezek a taksán kívül évenként 2 frt-ig terjedő járandóságot is fizettek. Az egy községben lakók is csak egyenként voltak felvehetők, s tömegesen semmi szín alatt beállaniok nem lehetett. A rendes járandóság lefizetése azonban a remekelés alól fel nem mentette őket. Legszembetűnőbb haladást mégis az istentiszteleken való részvét tekintetében látjuk. Míg régebben minden céhtagnak, tekintet nélkül felekezeti hovatartozására, meg kellett jelenni a katolikusok istentiszteletein, még a céhbe is csak ezzel a kikötéssel vették fel. Most a más vallásúakat, akár bevett, akár megtűrt felekezethez tartoztak légyen, az istentiszteleteken és körmeneteken való megjelenés alól felmentették. A katolikusoktól azonban ezentúl is szigorúan megkívánták, hogy vallási kötelmeiknek teljes számú megjelenéssel tegyenek eleget. Negyedévenként, az úgynevezett kántorgyűlések alkalmával misét szolgáltattak, s azon mindenki köteles volt büntetés terhe mellett megjelenni. Külön megbüntették mindazokat, akik az evangélium olvasás után jöttek. Az úrnapi körmeneten a céhek egy legény által könnyen vihető zászlójuk alattsi tartoztak megjelenni, s ha ilyen alkalommal valaki magát rendetlenül viselte volna, azt a céh egy-két forintra büntethette; de ha viselkedése megbotránkozásra adott alkalmat, bűnét a tanács elé kellett terjeszteni. Az egyes mesterek anyagi érdekét védte az az intézkedés, hogy a legényeket egyik mester a másiktól el nem csábíthatta, mért ellenkező esetben keményen megbüntették. Éppúgy nem volt szabad a városba érkezett legények közül bárkit is felfogadni a céhmester tudta és beleegyezése nélkül, mert ez is csak arra lett volna jó, hogy az egyes mesterek, tekintet nélkül a többi mester legény-szükségletére, több legényt fogadhattak volna fel, s ez által teljesen jogtalan előnyöket biztosítottak volna maguknak. Egy forint büntetéssel sújtották azt a legényt, aki legénytársának vagy valamelyik mesternek a munkáját ócsárolni merészeli ; ha ezt a bűnt mester követte volna el, két forint büntetés járt érte. Megtörtént, hogy az ilyen ócsárolás következtében a mesternek nagyobb kára esett, mert a vevő a megrendelt árut nem vette át vagy árából visszatartott valamit. Ilyen esetben már az elöljáróságnak is volt beleszólása, s rendesen a szenvedett kár megfizetésére ítélte az ócsárolót. Ugyancsak súlyos büntetés járt azoknak, akik a mestertársukat üzlethelyiségéből vagy műhelyéből akarták kiforgatni. A céhes helyen, az ott lévő céhek közül egyikbe sem tartozó mestert csak az esetben tűrték meg, ha a letelepedésre már előbb is volt hatósági engedélye. Az ilyen mestereket nevezték kontároknak vagy Stőhrereknek. Ezekkel szemben a legkíméletlenebbül jártak el. A céhbeli mesterek érdekeinek védelmére szolgált az az intézkedés is, mely szerint a vidékről jött mesterek a vásárokon kívül olyan árut, melynek előállításával a helybeliek is foglalkoztak, nem árulhattak, a vásárok látogatása azonban meg volt engedve, bárhonnan jött iparosnak. Eleinte a hely nem volt pontosan kijelölve, de később, mikor a Pest megyei városok, a saját polgáraik érdekeinek védelmére kimondották, hogy a vidéki iparosok csak a helybeliek után foglalhattak helyet, ezt az intézkedést a céhek sürgetésére a jászberényi tanács is megtette. Nem hisszük azonban, hogy ennek nagyobb értelme lett volna, ismerve a vásárolni szándékozó magyar ember természetét, alig 234