Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

illetőségűnek bizonyult „kunágotai" leletekhez, hogy a régészeti romantika a jövőben is erősebbnek fog bizonyulni a tényéknél. Ekkor kezdtem újabb esztendőt felölelő munkába, azzal a céllal, hogy a „prehampeli" irodalom áttekintésével megkísérlem kinyomozni, hogyan s miért tévedhetett Hampel József akkorát, amekkorát tévedett. Ennek a munkának az eredménye a „három nagy lelet" tárgyalását bevezető, leleteink kiállításainak történetét nyomonkísérő fejezet, valamint a kunágotai lelettel vagy egyes tárgyaival foglalkozó 1865-1894 között írott, lehetőleg valamennyi kéziratos és nyomtatott szöveg összegyűjtése. A végeredmény nem változott, annál inkább kéziratom Kunágota fejezete, amely kétszeres terjedelműre növekedett, amikor 1981. végén Selmeczi László baráti biztatására egész tanulmányommal együtt átadtam a jelen Évkönyv számára. Bármennyire is összevágtak egymással a Régiségtári Napló bejegyzései és a korabeli feljegyzések, kereken 125 esztendő régészeti irodalmát és bibliográfiáit átböngészve arra a lehangoló eredményre jutottam, hogy mindenki által kénytelenkelletlen elfogadott bizonyosság rangjára nem fog emelkedni. Hiányzik ugyanis a legfontosabb: a sír és leleteinek előkerüléséről beszámoló egykorú híradás. Ilyenről pedig már az 1870-es években sem tudtak. 1981/82 telén, egy kívülről rámkényszerített meglehetősen terméketlen vita kapcsán, kénytelen voltam utánajárni az erdélyi kleinschelkeni (kisselyki) 1856. évi gepida leletek pontos lelőkörülményeinek. Könyvészeti utalások szerint a kleinschelkeni leletekről az első híradást F. Kenner egy osztrák forráskiadványban 1860-ban tette közzé. Az Országos Széchényi-Könyvtárban szerencsésen fellelhető kiadványban nemcsak azt találtam meg, amit kerestem (v. ö. ActaArchHung 33, 1981, 384, 3. j.), hanem más korabeli feljegyzésekel is „az osztrák Monarchiában" 1856-1858 között előkerült magyarországi leletekről, köztük nagy meglepetésemre a „Kun-Agota"-ról szóló jelentést is. A rövid, - a korábbi semmihez képest azonban hallatlanul fontos -, beszámoló forrásként egy korabeli sajtóközleményre hivatkozott. A szóbanforgó bécsi napilap azonban éppen a keresett 1857. évben hiányos a Széchényi-Könyvtárban, az EgyetemiKönyvtárban pedig csak a lappal naponta együtt megjelent „Amtsblatt" mellékletek vannak meg. Haszna ennek is volt, kiderült belőle, hogy a 40. számban megjelent híradás 1857. febr. 19-én, tehát az év elején látott napvilágot. Egy darabig abban a - nagy-nagy tévedésnek bizonyult - hitben ringattam magam, hogy a sajtóhírt kivonatoló Kenner, kora jelentős és ismert régésze, kiszűrte belőle mindazt, ami a lelet szempontjából régész számára fontos lehetett. Csak 1982. nyár végén kíséreltem meg az eredeti forrást felkutatni, a bécsi Nationalbibliothek azonban éppen bécsi utam idején, egészen szept. 15-ig zárva volt. A közleményt baráti segítséggel 1982. okt. 22-én kaptam kézhez. Nemcsak tartalma miatt volt sokkoló hatású, hanem főleg amiatt, hogy pár nappal korábbi (de mennyivel?) magyar híradás idézőjelben közölt fordításának bizonyult. Már csak három további napba került a magyar eredeti forrás kinyomozása, Ferenczy Sándor levelének felkutatása. Ezzel a kunágotai sírról előkerülése utáni héten írott dokumentum birtokába jutottunk, amely a Nemzeti Múzeumba kerülésük előtt közel két évvel leírja a fontosabb leleteket és hírt ad a lelőkörülményekről. Abban az esztendőben, amikor a leleteket később publikáló Hampel József még csak 7 éves volt. Ferenczy Sándor levele éppen a kényes pontokon igazolta két éves kutatásaim eredményeit, - a hosszadalmas és bonyolult elemzések jó része egy csapásra feleslegessé, mondhatnám: túlhaladottá vált. Mégis - Ferenczy levelére való utalásokkal megtűzdelve - változatlanul hagytam őket, nem tanulságok nélküli dokumentumként. Hálás köszönetem fejezem ki mindazoknak, akiknek segítsé26 ge nélkül a költözőben lévő Széchényi Könyvtár anyagaival bajosan boldogultam volna, Tóth Endrének, Fejér Máriának - akinek a Dunapentele fejezet sajtóirodalmának előteremtését is köszönhetem, - Bíró Mária és Fejérváry Istvánné könyvtárosainknak, s végül, de nem utolsó sorban Horst Adler barátomnak. 7 Csallány 1956, 148 és 236, nyilván emiatt „igazítja helyre" a leltári számot. Nála: „69, 1857." 8 Ebből négyen a 75, 1879, 1, 2, 3, 4 szám olvasható. Nem más ez mint a lelőhellyel most először közölt 4 db gácsi fülbevaló, Garam 1980, 172, 36. j., 7. kép 2-5. 9 Fettich nem árulja el, hogy az izgalmas leletet Posta Béla sajátkezüleg készített fényképe nyomán ismeri és közli. A fénykép hátlapján nyilván csak a nehezen kibetűzhető lelőhely megjelölés szerepelt, egyéb semmi. Emiatt vélte később maga Posta is és nyomában Fettich, hogy a „saraji" leletek az Ermitage-ban vannak s még Pétervárott fényképezte őket. Posta átrajzolva közölte a leletet, hibásan átírt vagy olvasott lelőhellyel, a helyes névalakkal maga sem volt tisztában: (Posta B., Régészeti tanulmányok az Oroszföldön. Budapest-Leipzig 1905, 540, 304-305. kép) ,,Sarajen(?)" felirattal, ezt Fettich „Saraj(?)"-ra igazította. A valódi lelőhelyet és őrzési helyet egyedül Posta Béla oroszországi útinaplójában találjuk meg. A leletet Posta a moszkvai Rumjancev Múzeumban fedezte fel, fényképezte illetve írta le. Moszkva, 1898, febr. 15. „Harmadik látogatás a Rumjancov múzeumban". „Találtam egy igen érdekes szíj véget. Ezüst, kettétört, mély részein aranyozott és a rjezani kormányzóságban fekvő Zarajskból származik A. G. Bahrusiny gyűjtéséből, egyéb szórványos leletek... társaságában. Ezt is lefotografáltam." (Posta Béla születésének százados ünnepe. 1862-1962. Összeállította és kiadta Banner János. Bp. 1962, 71). Zarajsk ma a moszkvai terület KDK-i szélén fekszik, valóban nem messze Rjazanhoz. Az övveretek lelőhelyének pontos meghatározása nyomán a hazai korai avar korszakkal kapcsolatban gyakran idézett arcybasevoi sírlelet többé nem számít elszigetelt, magában álló kivételnek a rjazani földön. 10 Mennyire ábrákban s nem valóságos tárgyakban gondolkozott és emlékezett, arra ragyogó példák vannak nagy tanulmányában: Újabb hazai leletek az avar uralom korszakából, ahol pl. a kunágotai lóhere levél alakú rojtos végű lószerszámdíszeket egyszer ezüstnek másszor határozottan „aranyból valóknak" írja (ArchÉrt 20, 1900, 110 és 122). 11 Bár teljes mértékben talán soha nem lehet bizonyítani, Hampel későbbi publikációja ugyanis nem tekinthető bizonyítéknak - ezúttal mégis arról a különös véletlenről lehet szó, hogy egy kunágotai töredék vált előbb lelőhely nélkülivé, majd „visszakeveredett" a kunágotai lelethez. A kunágotai ezüst kancsórói tudjuk, hogy összetörve került múzeumba. A kancsók feneke, éppúgy mint a kelyhek talpa, rendszeresen leválik a nedvesség és a korrózió következtében a sírban. Összetörve, levált fenéklemezzel jutott múzeumba a bócsai ezüstkancsó is -, eredeti állapotáról kitűnő dokumentum fotót közölt László 1955, 231, 50. t. Még legjobban a kerek fenéklemezek szokták megúszni a szétmállást és az amatőr sírfeltárást, amint azt éppen a bócsai kancsó bizonyítja. Az 5 cm átmérőjű kerek fenéklemez csonka is, csorba is, de jól látható körben a szélén az egykori forrasztás nyoma (László 1955, 50. t. 1). Pontosan ugyanilyen az ozorai ezüstkorsó levált feneke, csak kevésbé csorba (RN 275,1871,26a). Az 5,5 cm átmérőjű korongot Hampel publikációja számára Passuth Ödön megtévesztőén, tükörsimára rajzolta (Hampel 1894/1905 55/265. t. 13), de szerencsére Hampel ezúttal a szokottnál részletesebben írta le: „Lapos ezüstkorong, egyik oldalánál a szélén végig keskeny sáv vonul, mely nyilván a szelencze odaerősített falának az elvesztése után is megmaradt" (Hampel 1894, 58, 13. szám). Még nagyobb szerencse,