Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

zárókupakját - a markolaté helyesen az RN 275, 1871, 8 = Hampel 55/266.1.15 -, másrészt a szablya tartófüleit még „tarsoly aljának szegélyező pántjának" vélte, éppúgy, mint az igari III. sír szablyájának tartófüleit. A tartófülek rendeltetését csak jóval később, az altáji srostki lelet kardjának segítségével ismerte fel: Fettich 1935/ 1937,61 s ezáltal jutott el a szablyák tökéletesebb rekonstrukciójához: Marosi-Fettich 1936, 10 és 48. Csallány 1939, 139 rejtélyes módon az egész ozorai szablyából csak az egyik zárókupakról tud, vagy hajlandó tudni. A megkerült ozorai szablyáról később sem vett tudomást, sok évvel később is azt hangoztatta, hogy „a vaskard nem került be a múzeumba" tehát „az ozorai kardtípust nem ismerjük", Csallány 1948, 358). Annak a helyreállításnak, amelyet László Gyula végzett el (László 1955,257, 59. t. 2) tehát több részlete és eleme már ismert volt. A többletet, a szablya tokvégződésének arany kupakját (RN 107, 1888, 9 = 1894/1905, 58/268. t. 14-16) és a tok alsó harmadának aranylemez borítását László csak megemlíti, illetve a markolat és a tok végződését ő is felcseréli. (10. t. 3-3a és 6-6ab). Az ozorai szablyával, valamint közeli rokonaival, az igari III. sír és az itt alább tárgyalandó dunapentelei/dunaújvárosi 1908. évi I. (7). sír, továbbá az egykorú, de töredékes markolatú és pengéjű baracsipusztai, jánoshidai és iváncsai díszített szablyák csoportjával méltatlanul keveset foglalkozott a kutatás. Pedig ezek Európa - ha nem Eurázsia - legkorábbi, jól keltezhető szablyái. Egyélű pengéjük sokszor még alig ívelt, inkább csak a fokéi sejteti a szablyát (pl. Baracsi-puszta és Dunapentele/ Dunaújváros, - az utóbbihoz vö. Marosi-Fettich 1936, I. t. 1), ebbe a típusba tartozhatott az ozorai szablya is. Másoknál nagyon is erőteljesen ívelt a penge (pl. Igar III., Fettich 1929, X. t. 1, Rhé-Fettich 1931, XIX. t. 32 és Iváncsa, Bóna 1970, 8. kép 5). „Régimódi" P-alakú függesztőfülek éppúgy előfordulnak még tokjaikon (pl. Iváncsa, valamint kevésbé rangos kivitelben KecskemétBallószög, Szabó K., FoliaArch I-II, 1939, 185-187, I. t. 1), mint az „újdivatú" D-alakú (Igar III.) vagy éppen már szamárhátíves formájú függesztők, amilyenek az e téren hipermodernnek számító ozorai szablyahüvelyen tűnnek fel először. E néhány példából is világos, hogy fegyvereink átmeneti stádiumban vannak a korábbi egyélű egyenes kardoktól a steppei hadviselés új, modernebb közeiharci fegyverei, a szablyák felé. Ez az átmeneti stádium remekül tanulmányozható Ó-Szamarkand-Afrasiab zömmel a VII. század második feléből származó pompás falfestményein. Egy-egy jeleneten különböző viseletű, de együtt egy korszakban élő emberek fegyverzetében egymás mellett fordul elő szinte az összes ismert késői kard és korai szablya változat, keresztvassal vagy anélkül, a P-, D- és 3- alakú függesztőfüleket is beleértve (Al'baum, L. I., Zivopis' Afrasiaba. Taskent 1975, 4, 6-8, 11-14, 22. kép, VI-VII, IX-X, XXIII, XXVII, XXXII. t). A falfestmények külön érdekessége, hogy a kardok és szablyák markolatán néha az Ozora-Dunapentele-Igar típusú rombusz alakú díszszögecsfejek is felismerhetők (uo. 4, 11. kép és XXIII, XXIX. t.). A falfestmények szemléletesen igazolják, hogy a szóban forgó szablyatípusok Közép-Ázsia térségében alakultak ki, gyakorlatilag ugyanakkor, amikor a Kárpát-medencében már a valóságban is feltűnnek. Ékesen bizonyítja ezt az észak-iráni Tepe Cerag Ali-ban talált sírlelet ezüst veretes, P-tartófüles kardjának markolata, amelyet ugyanolyan rombuszfejű szögecsek díszítenek, mint amilyenek az ozorai, az igari és a dunapentelei szablyákon előfordulnak (Das frühe Mittelalter. Führer durch das Römisch-Germanische Zentralmuseums in Mainz. 1., Mainz 1972,40-42. fénykép a 41. oldalon). K. Weidemann keltezését, amely a tepe ceragi kardot túlságosan korai időre, az 5-6. századra helyezi, a még közöletlen egész leletet figyelembe véve, meggyőzően a VII. század második felére helyesbítette Bálint Csanád (ActaArchHung 30, 1978, 208-211). Bálint Csanádot keltezésében éppen a türk és avar leletek segítették, vagyis az Ozora-Igar-Dunapentele kör szilárd keltezése (VII. század utolsó harmada vagy inkább negyede) éppoly lényeges lehet egy iráni sírlelet kormeghatározásában, mint a közép-ázsiai leletek és ábrázolások a mi egyes középavar leleteink származása vagy eredete szempontjából. Még mielőtt múzeumba került volna, már tudni lehetett, hogy az ozorai férfisírban - a legelső leletek közt leltárba vett kelyhen és talpkorongján kívül (RN 275, 1871, 26b-27) - legalább még egy ezüst edény került elő. Bisits ugyanis „még néhány ezüst edényt ígért" (Rómer 1871, 293), ami nyilván az utólag valóban megküldött ezüst korsó maradványok (RN 297, 1871, 1) és a cserépedény (RN 297, 1871, 2) lelkesedéstől fűtött félreértése. Az összetört, hiányzó fenekű ezüstkorsó (8. t. 7) múzeumba kerülése után 1872/73-ban még az ozorai lelet vitrinjében volt kiállítva (Il-Saal, 4-ten Schrein): „Der reiche Fund aus Ozora (Stuhlweissenburg) mit den geschmackvollen Ohrgehángen, Halsringen, Reimenbeschlágen, Silbergefássen u. s. w." (Rómer 1873/2, 29) többesszámban nem lehetett volna csak a csészét említeni. Röviddel később Pulszky Ferenc így ír: „Az ozorai kincs Constantin Pogonatus érmével szorosan összefügg a kunágotaival, egy részről a nemtelenebb keverékű ezüstedények, más részről azon számos arany szíjvégek által, melyek egészen a kunágotaiakhoz hasonlítanak, mind a mellett, hogy egy egész századdal későbbiek" (Pulszky 1873, 9). Mi több, régi feljegyzésekre támaszkodó késői munkájában is ezt írja: „Ide tartozik még egy egyszerű ezüstcsésze, egy ezüst - s egy agyagedény" (Pulszky 1897, 103). A feneketlen, repedezett ezüstkorsó a „rossz ezüst lemez edény" (MNM RN 297, 1871, 1) nem volt valami szép látvány, ezért elkerülte a mozgatást, sem Bécsbe sem az Ötvösmű-kiállításra nem vitték. Állapota válságosra fordulhatott, ahogyan ma is az. Ekkor, ismeretlen időpontban, újjáalkották, mégpedig (az eredetileg szintén összetört, repedezett) kunágotai korsó mintájára. Vadonatúj ép fenékrészt kapott, amelybe a kitört fenekű korsót mintegy beleállították, kívül pedig kissé összedolgozták a felületet. Valamennyi rajz és fénykép erről a kiegészített ozorai korsóról készült. A mindenkor az ozorai leletek közt szereplő csorba ezüst korong (Hampel 1894, 55. t. 13., 1905, 266. t. 13) a korsó sírban levált feneke, amelyet nem használtak fel a restauráláshoz. A helyreállítás előtt ugyanilyen volt a bócsai ezüst kancsó levált kerek ezüst fenék-korongja (László 1955, 50. t. 1.) (8. t. 9:9a). 112