Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

A kiegészítés után a két korsó együttmaradt, hogyan s miként, már a kunágotai leletnél láttuk. Az ozorai 1881. óta egyfolytában kunágotai leletként szerepel (Hampel 1881, 18; 1883, 18). Az ozorai ezüst ivókürt létezését, sajnos, már nem lehet teljes mértékben igazolni. Az ivókürtről Pulszky a per aktáiban olvasott (Pulszky 1897, 102), más forrás nem létezik róla. A szeged-átokházai ivókürt előkerülésekor és publikációjában Csallány Dezső éleszti fel az adatot (Csallány 1948, 353 és 358), aki az elveszett ozorai ivókürtöt az átokházihoz hasonlónak képzelte. Teljes joggal! Egy pántokból, darabokból álló szétesett tárgyban a találó nem ismerhette volna fel az „ezüstkürtöt". László Gyula Csallány nyomán fogadja el a kürt létezését, amelyet (kérdőjellel) az övre függesztve rekonstruált. Alapul az -arany lemeztagokkal borított bócsai szarukürtöt vette, ami az imént elmondottak nyomán, aligha valószínűsíthető (László 1955, 257, 59. t. 2). „Az ezüstkürt" létezését - bár nagyon is hozzátartozhatna az ozorai leletegyütteshez, olyannyira, hogy nélküle szinte hiányosnak tekinthető! - éppenséggel a férfisír lelőkörülményeinek alapos ismerete teszi bizonytalanná. A csősz akitől a híradás származik - csak abban az esetben találhatta, ha az ivókürt a szablya (amelynek tokzáró aranykupakját és ívelt tartófül kereteit ő találta meg) és a sír legszéle között volt elhelyezve. Amennyiben ezt egy újabb sírlelet valószínűsíti (Átokházán ugyanis „a mell táján" találták az ezüstkürtöt), akkor létezését a periratok alapján bizonyítottnak tekinthetjük. Sajnos nem került múzeumba, mivel a földből való kivételnél szétmállott. A gömbszelet alakú ún. csészét (RN 275, 1871, 26b) - amelyet már a szemtanú Bisits „gömbölyű" csészének említett és Hampel is „csészének" tartott - László Gyula rekonstrukciója a korsófüllel összekombinálva szintén az övre függesztette (László 1955, 257, 59 t. 2). Lászlót ebben a - mint rögtön meglátjuk - korábbi felfedezésével ellentétes elképzelésben a szilágysomlyói és nagyszentmiklósi gömbszelet alakú csatfüles csészék vezették, és Hampel véleménye, aki szerint az ilyen csészéket az övre függesztve viselték (Hampel 1905,

1. 152), pontosabban: Hampel elképzelése az ozorai csészéről és a vele összetartozónak vélt (korsó) fülről (Hampel 1897, 162). Magam - teljesen hibásan - a T-végű szíjfüggesztővel összekombinálva, hasonló függő csészének képzeltem (Bóna 1971, 32/248). Az egész ügy azért érthetetlen, mivel László Gyula előbb a kelyhekkel foglalkozva elméletileg (László, 1940, 78), majdpedig a Tihanyi-téri sírok publikációjában gyakorlatilag is eljutott a helyes megoldáshoz: „Az ozorai ezüstedény, amelynek talpát sikerült a leletben megtalálnom, pontos mása a Tihanyi-téri ezüst kelyheknek". „Hampel is közli az ezüstedény talpát, de nem veszi észre az összefüggést" teszi hozzá

34 László Gyula az ozorai kelyhet eredetileg talpával együtt akarta közölni: „A rekonstruált edény rajzát a bócsai lelettel kapcsolatban fogom közölni" (László 1941/2, 111 és 14. j.) - Mint láttuk, végül is a költőibb és művészibb, ám a tényleges leleteknek meg nem felelő megoldást választotta. Megfoghatatlan, hogyan nézhettük el annyian a leletekből sugárzó valóságos összefüggést. Hampel tábláján ugyanis - mint arra László Gyula már 1941-ben nyomatékkal figyelmeztetett - egymás mellett szerepel a csésze és levált talpának jó rajza (12. és 17. szám), mintegy sugallva összetartozásukat. Lászlóval egyidőben Csallány Dezső is helyesen felismerte, hogy Ozorán Budapest-Tihanyi-téri típusú talpas kehellyel kell számolni, ő viszont (ismét szinte érthetetlenül) nem ismerte fel a talpat (Csallány 1940, 132, XX. t. 5, Csallány 1948, 358). Én viszont csak a talpát ismertem fel, ezért írtam a következőket (fejedelmi sír leletei): „talpas ezüst kehely, amely eltörött és szétmállott, csak talpa maradt ránk" (Bóna 1971, 32/248), ami - tekintve, hogy a csészét magam is az övre függesztettem - talán megbocsátható. A végleges megoldásra (látjuk: másodszor) Garam Éva jött rá. Régibb (Budapest-Tihanyi-tér, Fehértó Btemető 41. sír) és újabb pontos párhuzamok (Nemesvarbók/Zemiansky Vrbovok, Zsély/Zelovce 257. és 818. sírok) segítségével illesztette össze egymással a csészét és talpát (Garam 1976, 144 és 65. j.). A hengeralakú fogórész természetesen hiányzik, ami nyilván hozzájárult a sok tétovasághoz (8. t. 6-6a). Az ozorai kehely helyes rekonstrukciója döntő láncszemet kapcsolt össze. László Gyula 1941-ben, azt lehet mondani, nemcsak megsejtette, de az azóta eltelt négy évtizedre visszatekintve, szinte végérvényesen megoldotta „az ozorai kör" korai szablyás sírjainak és a Tihanyitéri típusú ezüstkelyheknek az összefüggését (László 1941/2,112). Meglátása ma úgy fogalmazható meg, hogy a két kör azonos. Kehely-csoportunk keltezése eddig a számos archaikus ékszert (ezüst kürtősvégű karperecek, zalesiei típusú nyakperec, cadjavicai típusú ezüstök) tartalmazó nemesvarbóki/zemiansky verbovoki kincs bizánci ezüstpénzein nyugodott (P. Radomérsky, PamátkyArch. 44, 1953. 109-127), a kincs legkésőbbi érmei a legújabb datálás szerint 668-673. közötti veretek. A kincset 1953-ban publikáló B. Svoboda László 1941. évi álláspontját követve és idézve szögezte le, hogy a nemesvarboki kehely legközelebbi rokona az ozorai kehely (B. Svoboda, Památky Arch 44, 1953, 41-44, 7. kép valamint 63-64) a kincset végül mégis egy megelőző történelmi korszak lezáródásának fogta fel, - a leletek többsége alapján joggal. Az ozorai kehely és lelet, mint kronológiai alap azonban nem hátra, hanem előre mutat (így, helyesen, Csallány 1948, 358). A Tihanyi-téri szám nélküli es 5. (női?) sír, Kiskőrös-Vágóhíd IV. férfi sír, Szeged-Fehértó B. 41. női sír, Zsély/Zelovce 257. női és 818. férfi sír kehellyel, szablyával illetve sajátos női ékszerekkel jellemzett leletegyütteseivel együtt már a középavarkori új leletcsoport és lelethorizont bizánci éremmel keltezhető kezdeteit jelenti. Fontos megjegyezni, hogy kehely-típusunk nem kapcsolódik közvetlenül a Bócsa-Tépe-Kunágota-Perescepino kehelytípushoz és leletkörhöz. Világosan és figyelmeztetően megfogalmazta ezt már László Gyula: „Mindkettő (ti. az ozorai és Tihanyi-téri kehely)

35 élesen különbözik a bócsai, kunágotai és a kiskörös-vágóhídi valamint az igari lelet ezüst poharától. Az igari lelet poharát ... régieskedő. a lelet korában szokatlan darabnak tartom" (László 1941/2, 111). Érdekes, hogy ugyanezt nem észrevételezte az igari kehely legközelebbi roko-