Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

1857-ben a Nemzeti Múzeum Régiségtárába jutott fegyverek (65, 1857, 1-4, kard, kardtöredékek, lándzsák, nyílcsúcs) egyéb régi fegyverekkel együtt 1868-ban az újonnan felállított Fegyvertárba kerültek át. Ott évtizedekig a „félretett tárgyak" közt kallódtak. Egészen addig, míg 1901-ben egy revízió alkalmával Nagy Géza megkísérelte legalább a kardot azonosítani. Csakhogy ez már nem sikerülhetett, mivel a Fegyvertár másodlagos adata eleve téves volt. A Régiségtári Naplóban Csanádról ugyanis egy „igen rozsdás" teljes vaskard szerepel (65, 1857, 1). Két évvel később viszont ezt találjuk a Régiségtár Naplójában: „Két db rozsdás kard töredék, melynek markolat fölötti része ezüsttel van bevonva". Találták: „Baracsi pusztán ember csontok között" (41,1859). Nem vitás, hogy az utóbbi leírás illik pontosan a Nagy Gézától megtalált és közölt kettétört szablyára, míg a „csanádi" kardnak ma már a korát sem lehet tudni, - talán honfoglalás kori volt. A Nagy Gézára támaszkodó Csallány-féle Dunavecse lelőhely tehát - a leletek netáni azonosításáig (sajnos ez már Nagy Gézának sem sikerült!) - nem tekinthető avarkorinak. A „csanádi" szablya helyes lelőhelye tehát Baracs (Fejér m.), s éppen az a vidék, ahonnan a legtöbb hasonló középavar szablyát (Ozora, Igar, Dunapentele/Dunaújváros) ismerjük. A szolyvai ügy különös érdekessége, hogy legutolsó honfoglalókkal foglalkozó munkájában - nyilván az egyre szaporodó hiteles avar és honfoglaló sírleletek hatására - Hampel gyanút fogott. Figyeljük csak: „Szolyván egy görbe kard mellett egyenest is találtak, olyan ellenzőfélével, a milyent az avarok korából ismerünk. Markolata is egyenesen áll a penge tengelye hosszában, a hogy az avarok kardjának markolata állott. Ez a kard, vagy legalább a formája régi birtok, vagy régi forma utánzása gyanánt szállhatott a honfoglalókra" (Hampel 1907/2, 110). Gyanúja, amely már közeljárt a felismeréshez, a szakma számára eldugott helyen jelenvén meg, nem gyakorolt hatást a további kutatásra. A X. századivá ütött VII. századi szablyák évtizedeken át öszszekuszálták a szablyának, mint a fegyvernek a történetét, még olyan nagy fegyvertörténészt, mint Tóth Zoltán is tévedésbe ejtettek (Tóth, Z., „Attila's Schwert". Bp. 1930, 42 és 1. j., 36. kép, - mentségére: észreveszi és hangsúlyozza az „avarische Vermischung"-ot). Nem véletlen, hogy a ködöt majd az a Fettich Nándor fogja eloszlatni, akinek egyik első népvándorláskorral foglalkozó munkája: Újabb fegyvertörténeti adatok a koraközépkori lovasnomádok magyarföldi hagyatékából (OMRTÉ II, 1927, 166-171, V-VIII. t.) felfedezi és meghatározza a késő-avar-kori szablyákat, pontosabban: a csúnyi 54. sír évtizedek óta idegenül, értetlenül, egyedül álló szablyáját a Mosonszentjánoson feltárt avar szablyák segítségével igazolja és elismerteti. Az alapleletből legalább hat évtizede különvált, szám nélküli, illetve ami még rosszabb, négy évtizede hamis számmal azonosított (= Szolyva MNM RN 148, 1870, 10, „Vasmarkolatrész lemezzel és vaskardhüvelyrész"), téves lelőhellyel közismertté vált ozorai szablya azonosítása olyan bravúr volt, amilyennel nem sokkal dicsekedhet népvándorláskor kutatásunk. Egyidoben, párhuzamosan történt. „Avar oldalról" csak a végeredményt közölte Fettich: a Hampel 1905 III, 400. t. 2 „szablya (aranylemezes keresztvassal és torkolatverettel)" és a III. 268. t. 12-13 két tartófül „nem a szolyvai, hanem a tóti-pusztai lelethez" a dunapentelei és igari szablyák „sorozatába" tartozik (Marosi-Fettich 1936, 48 és 7. j.)

33 A probléma részleteit a szolyvai lelet kapcsán fejtette ki. Fejtegetéseinek érdekessége, hogy a helyes végeredmény tévedésből született. Fettich úgy vélte, hogy az ozorai kardvasat rozsda borította s emiatt nem derült fény rendeltetésére ül. nem látszott a díszítése. Ezzel kapcsolatban Hampel egy kéziratos feljegyzését idézi: „Az egyik 17,5 cm hosszú vaskard töredéken 1896. jan. 20-án a vasrozsda eltávolítása után az ellenzőn és a hüvely szélén arany lemezes díszítést találtunk". Csakhogy ez nem lehetett az ozorai szablya töredék, amely még a lejáró markolatvas nélkül is jóval hosszabb, másrészt egyszerűen azért nem, mivel Dörre 1895. évi datált rajzán remekül látható az ozorai szablya Nagy Gézától egyidejűleg részletesen leírt (1. előbb) arany markolatdísze, arról nem is beszélve, hogy a markolat akkortájt éppenséggel nem volt különválva. Mivel azonban Fettich mindettől függetlenül megfejtette az okot és módot, ahogyan az ozorai szablyatöredék a szolyvai lelet nem létező második szablyájává vált, a végeredmény jó (Fettich 1935 és 1937, 77-78) (10. t. 2-2a). Csodák persze nincsenek, kivált a tudományban. Fettich nem árulta el (pontosabban: dolgozatot kívánt róla írni, de sajnos nem került rá sor), hogy sejtését a jánoshidai temető 125. sírjából 1933ban éppen általa kiásott szablyának köszönhette. A jánoshidai szablya ezüsttel borított markolatrésze ugyanis gyakorlatilag pontos párhuzam volt az ozorai és „csanádi" (= baracsi) szablyákhoz, mégpedig első ízben minden kétséget kizáróan avar sírból, amelyben korhatározó jelentőségű lemezes övdíszékkel együtt került elő (vö. Erdélyi, I., A jánoshidai avarkori temető. RF II. 1. Bp. 1958, 25, 53, XLIV. t. 1.). Az igari III. sír nehezen vitatható korú aranyveretes szablyájával együtt a jánoshidai szablyatöredék volt az a „titkos fegyver", amely e szablyatípus szilárd avar-kori keltezéséhez s azon keresztül a „második szolyvai honfoglaló szablya" revíziójához logikusan elvezette. *** Az ozorai szablya, amely korábban soha nem volt együtt kiállítva az alaplelettel, először az 1938. évi kiállításon foglalta el igazi helyét, mégpedig az „aranyszereléssel" együtt (Fettich 1938,150). Hogy ez a szerelés, vagyis helyreállítás akkoriban meddig terjedt, nem tudjuk, csupán az biztos, hogy a tartófülek már ki voltak állítva. Az igari III. sír és a dunapentelei 1908 :

. MI szablyái nyomán Fettich azt is tudta már, hogy a Hampel 1894/1905 55/266. t. 14 ozorai rombusz alakú arany díszszögfej (RN 275, 1871, 23) és a Hampel 58/268. t. 14-16 arany zárókupak (RN 107,1888, 9) a szablya „markolatához" tartoznak. (Bár e felismerések lassan és folyamatosan születtek s nem mentesek a tévedésektől, először: Fettich 1929, 70-71 kivált 75, - ahol azonban egyrészt eltévesztette, pontosabban felcserélte a markolat és a tok 111