Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)
Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei
dálkozhatunk, hogy még további 16 tárgyat talált. Ezeket akarta tavasszal Székesfehérváron Rohrmüller aranyművesnek suttyomban eladni, de rajtavesztett. Ez az anyag csak 1888. aug. 28-án került a Nemzeti Múzeumba (RN 107, 1888, 1-10). Ezúttal Hampel friss volt, még azon esztendőben lerajzoltatta, leírta és már a következő év elején közzétette (Hampel 1889, 85-86). Természetes méretben rajzolt tárgyakat ábrázoló táblája valamennyi 1888. évi leletet feltünteti, ez a sírlelet egyetlen teljes egészében publikált része. 28 Kétségtelen, hogy a gödörben hagyott illetve a földdel kidobált maradványokról van szó, a szablya tartófüleiről és hüvelyének alsó arany zárókupakjáról, 3 újabb szíjvégről, egy újabb ezüstcsatról, töredékes fülbevalókról és csüngődíszekről. A csősz biztosan nem talált újabb sírt. Mégis félő, hogy a teljes ozorai lelettel kapcsolatban soha nem fogunk egészen tisztán látni, kivéve a Bisitstől részletesen leírt férfisír leleteit az éremmel együtt! - tragikomikus, hogy éppen az utóbbi hitelét vonták kétségbe. A teljes együttessel kapcsolatos bizonytalanságot egy apró töredék okozza, amely négy évvel a sír feldúlása illetve feltárása után bukkant fel. Bubics Zsigmond rátóti prépost - a későbbi kassai püspök -, a Nemzeti Múzeum nagy barátja küldte be a Régiségtárnak, ahol a 3, 1875 tételen január 4-én vették leltárba: „Arany kereszt alsó darabja. Kiásatott Tótipusztán" (rövid jelentés ugyanerről ArchÉrt IX. 1875, 95). E piciny - de az ép keresztnél valamivel nagyobb méretű - töredék volt ugyanis az első döntő bizonyíték arra, hogy Ozorán két, nem párban viselt, aranykeresztet találtak, tehát két nőt temettek el. A modern szakirodalomban ezt először László Gyula mondotta ki, aki a leletek segítségével rekonstruálta a temetkezést: férfi lovával és agyagedénnyel, idősebb nő, gyermekleány, - a két nőn „lehetett" a két aranykereszt. Szerinte „a két nő (anya és leánya?) nem avar volt, hanem bizánci hercegnők vagy udvarhölgyek közül vette feleségül az avar fejedelem" (László 1940a, 151). Ez a lelet = etnikum felfogás, volt amely később ugyanígy került át László nagy összefoglaló művébe is. Lászlóval egy időben Alföldi András a pontusi bolgárok kereszténységére utaló adatok ismeretében óvatosabban fogalmazott: „Egyik előkelő bolgár nő (?) sírjában, amelyet Puszta-Tótin ástak ki, egy arany függő-kereszt is volt, hetedik századi bizánci munka", - tehát csak a keresztet tartotta bizáncinak 29 s nem viselőjét is (Alföldi 1938, 169, - ahol az ozorai kereszt fényképét is közli). László Gyula utóbb szellemesen, a karperecek méretéből idézte fel a felnőtt asszonyt és a 6-7 éves kislányt (László 1955, 256), - akinek csontjait nyilván figyelembe se vették a veremásók. Magam is úgy találtam, hogy Tótipusztán nem két, hanem három személyt temettek el ebben a sorrendben: kislány, nő, ló, férfi. A sebtében, kiegészítésként írott Mezőszilas-Tótipuszta fejezetben azonban csak Wosinsky és Pulszky összefoglalásaira támaszkodtam, a legfontosabbat: Bisits levelét nem elemeztem, csak Wosinsky kivonatában használtam. Felfogásom ezért túlzottan és indokolatlanul kritikus, az ellentmondásokat emelem ki. A sírmellékletek megoszlása tekintetében részben szintén csak a leletekkel spekulálok, nem egyszer hibásan. Egyedül a temetkezések sorrendjét állapítottam meg helyesen (Bóna 1971,247/31-248/32, a 22-23. képen az ékszerek eddigi legteljesebb közlése Kovrig Ilona összeállításában). A férfisír Bisitstől leírt leletei egyetlen kivétellel a Nemzeti Múzeumba kerültek s jórészt ma is megvannak. Jellemző rájuk, hogy - a már a sírban elmállott-szétesett szablyát és ezüst edényeket nem számítva - épek, még a kényes csüngődíszeken sincs sérülés. Ez arról tanúskodik, hogy vigyázattal szedték össze őket. Nem mondható el ugyanez a női sírok és a lósír leleteiről, amelyek közt számos megcsonkított, széttört, összegyűrt és hiányos lelet van. Köztük Bisits egy összezúzott másik cserépedényről is hírt adott. Mint láttuk, főleg a férfi temetkezés mellékleteit egészítették ki a sírföld utólagos átkutatásakor talált tárgyak, a szablya és tokjának szerelése valamint a fegyveröv ezekkel vált teljessé vagy megközelítően teljessé. Bisits szerint - leírása sorrendjében haladva - a férfi első melléklete (az attribútumnak számító „kard" után) a „nyakék". Kérdés, mit értett ez alatt. A sodrott arany nyakperecet bizton nem (ezt egyébként is a múlt század nyelvén nyakgyűrűnek vagy nyakkarikának írta volna), hiszen a hengeralakú bulla-csüngős nyakperecekről azóta sokszorosan bebizonyosodott, hogy a korszak jellegzetes női ékszerei. Az RN 275,1871,15 számon naplózott 4 db, három tagból összetett, középen ametiszt gyöngygyei díszített arany csüngődísz (Hampel 1894/1905, 56/ 267. t. 3-4,-2 db-ot mutat be közülük) már sokkal inkább számításba jöhet (8. t. 4) Kiskőrös-Vágóhíd V. szétdúlt, kifosztott szablyás-íjas-tegezes előkelő harcosának sírban hagyott leletei közt az ozoraiakkal azonos 4 db arany harangcsüngő szerepel (László 1955,26-27, IV. t. 1-4, -2 db kisebb, gyengébb kivitelű maradt meg a kifosztott XLIV. tegezés sírban is, uo. 34, XV. t. 17-18), - bár ezek az „egyencsüngők" ugyanott a híres VIII. sír tanúsága szerint egy kislány nyakékének díszítményeként is szolgálhattak (László 1955, 27-31, 7-8. kép, VI. t. 13-18). Bisits helyszíni adata tehát felettébb hihető s ma már nincs szükség arra, hogy a szablyás férfiúból a nyakék miatt „női hullát" csináljunk, mint a századvégén Pulszky (Pulszky 1897, 101-102). Csakhogy Pulszky nyomán az ozorai nyakék századunk régészeti irodalmában végérvényesen a keresztet viselő nagyasszony ékszerévé vált, munkáiban éppen László Gyula hozta először kapcsolatba a ravennai San Vitaié Theodora-mozaikján ábrázolt bizánci udvarhölgyek egyikének nyakékével (László 1940a, 151; 1955, 256). Később Kovrig Ilona állította össze a ránkmaradt ozorai „ametisztköves aranycsüngőkből" és egyéb csüngődíszekből a „teljes" nyakéket, majdpedig az aranykeresztet viselő „ozorai fejedelemaszszony" ékszereként állította ki (L. Kovrig I. in: Vezető a Magyarország népeinek története c. kiállításban. Bp. 1962, 102. ArchÉrt 89, 1962, 248, 3. kép fenn, mellette a bizánci udvarhölgyet ábrázoló mozaik színes fotója az ozorai nyakék eredetének megvilágítására is szolgál) s egyidejűleg művészi fotóját is elkészítette (ezt a fényképet közli Bóna 1971, 22. kép). A nyakék probléma azonban akkor válik igazán bonyolulttá ha - amint az megtörtént - helyreállításához az 1888-ban múzeumba került leleteket is fel akarjuk használni. Tény, hogy az 1888-ban megváltott leletek közt szerepel az idősebb, felnőtt nő 6,6 cm átmérőjű 106