Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Fodor István: A magyarság baltikumi és skandináviai kapcsolatai a IX-XI. században a régészeti leletek alapján

1. kép: Agancs zablapálca töredéke Veszkényből és kiterített rajza. Abb. l.GebiBstangenfragment aus Knochen und seine aufgerollte Zeichnung (Veszkény). A magyarországi kétélű kardokat korábban Fettich Nándor normán eredetűeknek vélte. László Gyula mutatott rá, majd későbben Bakay Kornél igazolta, hogy e fegyverek zömmel nyugat-európai (Rajna-vidéki) tömegáruk.

17 E fegyvertípus - a frank szárnyaslándzsák egy csoportjával együtt

18 - a X. század 70-es éveitől terjedtek el Magyarországon, amikor Géza fejedelem, majd fia, István király modern, nyugati típusú hadsereget szervezett. Ennek az új típusú hadseregnek - főként a királyi testőrségnek - soraiban jelentős szerepet játszhatott az a varégorosz elem is, akikről az írott kútfők tudósítanak, s emléküket helyneveink is őrzik (Orosz, Oroszi, Kölpény, Varang).

19 (Úgy tűnik, véglegesen beigazolódott, hogy a magyarok a X. század közepe előtt nem használtak kétélű kardot, mivel a leggyakoribb példaként idézett benepusztai fegyverről is kimutatta Kovács László, hogy az minden bizonnyal szablya lehetett.

20

) Velük hozható kapcsolatba a régészeti emlékanyagban a villásszárú karoling-normán típusú kengyelek megjelenése,

21 valamint néhány baltatípus elterjedése is.

22 Mivel e fegyvereket igen nagy területen használták, a legtöbbször nagyon nehéz megjelölnünk származási helyüket, de a besztercei, gyulafehérvári és dombrádi kardkoptatóról biztosan állítható, hogy valahol a Baltikum vidékén készült.

23 (Lengyelországi - Dnyeper-vidéki kapcsolatokra utal a szabolcsveresmarti niellós csat és a niellós amulettbaltácska.

24

) Érdekes fegyvertörténeti tény továbbá, hogy azokon a területeken, ahol egyaránt használták a keleti, steppei hadviselésre jellemző szablyát és a nyugati-északi nehéz kétélű kardot, a X. század vége felé ún. „keverék" fegyverfajta jött létre: a Baltikumban a szablyakard (Sábelschwert), amelynek a szablyához hasonló egyélű pengéje és kardmarkolata volt,

25 Magyarországon pedig a szablyamarkolatú kard.

26 A Prágában őrzött, elefántcsont keresztvassal és markolatgombbal ellátott Szent István kardról újabban László Gyula közölt lényeges megfigyeléseket.

27 A keresztvason lévő kopott faragványok mintáját korábban már Fettich Nándor elemezte, s ő igazolta P. Paulsen ellenében, hogy a kopások miatt a kard nem lehetett hatalmi jelvény, hanem használatban lévő díszkard volt.

28 Újravizsgálva a keresztvas ábrázolását, László Gyula abban két összefonódott nyakú sárkányalakot figyelt meg. E kompozíció szépen beillik az északi, skandináv állatstílus emlékei közé. Éppen az ábrázolás alapján valószínűsíti a szerző, hogy a fegyver fejedelmi, majd királyi jelkép lehetett egészen 1000-ig, amikor a hatalom jelképe a lándzsa lett. A hagyomány tehát nem véletlenül hozza kapcsolatba a kardot Szent István személyével. A fentihez hasonló, nyelvükkel összekapcsolódó sárkánypárt láthatunk a Bécsben őrzött ún. Nagy Károly, vagy Attila86