Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Szabó István: A színházművészet kialakulása Észtországban

Szabó István A SZÍNHÁZMŰVÉSZET KIALAKULÁSA ÉSZTORSZÁGBAN /. KOIDULA SZÍNHÁZA 1870. június 24-én Észtország fővárosában és szellemi központjában, a többévszázados alapítású egyeteméről híres Tartuban az észt kultúra történetében is nagyjelentőségű esemény megrendezésére került sor: a „VANEMUINE" társaság helyiségében bemutatták az akkor már országszerte ismert és tisztelt észt költőnő, Lydia KOIDULA színdarabját, a „Saaremaai unokatestvér" című színpadi művet.

1 A bemutató dátuma az észt nemzeti színjátszás kezdetének időpontja lett, ettől számítják a ma már országhatárokon kívül is jelentős sikereket elért észt színjátszás megindulását, s minden korábbi időből származó értesítés csupán az úgynevezett „előtörténet", a szórványosan előbukkanó adatokból nagy műgonddal összeállított kezdeti időszak jobb megismerését, alaposabb feltérképezését segíti. Az induló hivatásos észt színjátszásnak meglehetősen sok nehézséggel kellett megküzdenie. Pedig ekkor már a társadalom több eszközzel, lehetőséggel rendelkezett, mint az egész észt nemzeti felemelkedést, irodalmat, művészeti életet, folklór gyűjtést egyáltalában elindító első észt kultúrmunkás generáció idején:-alig két-három évtizeddel korábban. Az úttörőknek, a kezdeményezőknek, a XIX. század elején tevékenykedő kultúrmisszionáriusoknak először a jobbágyi kötelmek alól kellett kivonni magukat, egzisztenciát kellett teremteniük: azaz polgári foglalkozást kellett gyakorolniuk (F. R. FAEHLMANN és F. R. KREUTZWALD orvosként keresték kenyerüket), s vállalt feladatukkal csak mellékesen foglalkoztak. Először bizonyítaniuk kellett, hogy egyáltalán van olyan nemzet, hogy'észt, hogy van saját népi-nemzeti kultúrájuk, s önálló, kulturális értékek közvetítésére, demonstrálására alkalmas nyelvük. Ezek együttesen olyannyira nyomasztó gondot jelentettek, hogy a századelő üstökösként feltűnt parasztszármazású, anyanyelvén megszólaló költője, Kristjan Jaak PETERSON is még csak álmodozni mert arról az időről, amikor anyanyelve majd a többi népekével egy szintre emelkedik.2 Mi, akik régen túl voltunk már ekkortájt a nemzeti kultúránkat megmutatni akaró küzdelmeken, mi akiknél már ekkor a nyelvújítási harcok is régen lezárultak, mi, akik ugyan küzdöttünk a „kalapos király" német nyelvet kötelezővé tenni akaró szándéka ellen, de akiknek mindez azért a nemzeti létünket tulajdonképpen sohasem fenyegette, nehezen tudjuk helyesen, értékén mérve megítélni azt a kiszolgáltatott állapotot, amely az észtekre a kettős (német és orosz) elnyomás miatt nehezedett. S hitetlenkedve, erős túlzásként tudjuk csak elképzelni azokat az egyébként valós tényeket, miszerint az észt parasztot az 1800-as évek elején megjelenő német nyelvű napilapokban kialakult „árfolyam" szerint készpénzért kínálták eladásra, sőt külön ügynökségek voltak, amelyek - A. V. HUPEL nyelvész és publicista szerint az amerikai néger rabszolgakereskedelemnél is rosszabb, alacsonyabb kínálattal - bonyolították az észt parasztok adásvételét.3 Elképzelhetjük hát, hogy mennyire nehezményezték ennek az állapotnak az előidézői és fenntartói azokat a jogos és hihetetlenül jelentős kezdeményezéseket, megnyilvánulásokat, amelyek az első észt nemzedék tagjainak nevéhez fűződnek. A nemzeti mozgalom egyik elindítójának, F. R. KREUTZWALLV-nak 1869-ben kelt levele kitűnően rávilágít ezekre a nehézségekre: „... 33 évvel ezelőtt, amikor az Önök (L. KOIDULA) nemzedékéhez tartozók, köztük Ön is, még a világon sem voltak, amikor a parasztok helyzete sok vonatkozásban elviselhetetlen volt, én lándzsát törtem az elnyomottak védelmében és rettenthetetlenül harcoltam a visszaélések és üldözések ellen dühödt cikkeimmel (először MERKEL5 újságjában, a „Provinzialblatt"-ban, később az ,,Inland"-ban<>). S ezeket a cikkeket, jóllehet, a szerkesztőség és a cenzúra megcsonkította, mégis úgy felkorbácsolta az érintettek vérét, hogy a megboldogult Röuge-i protestáns lelkész, HOLMANN?, akkor még csak Hargla-i pap több ízben is komolyan figyelmeztetett, úgyhogy elálltam a hasonlójellegű közlésektől: a nemesség anynyira feldühödött, hogy kész volt mindenre, csakhogy ártalmatlanná tegyen, mégpedig oly módon, hogy Keletre távolít. Az az igazság, hogy ez ugyan nem sikerült az uraknak, de más eszközökkel bosszút tudtak állni rajtam. A praxisom első három esztendejében nálam gyógyítkozó pacienseimnek majdnem két harmadától egy esztendő alatt megfosztottak, úgyhogy mindössze jelentéktelen számban maradtak.. ."8 Országos, sőt ekkor már a Kalevipoeg eposz összeállítójaként és neves folkloristaként külföldi hírnévnek örvendő kutató, s mégis csupán barátai, tudós kollégái pártfogó támogatásának köszönheti, hogy ki tudja védeni az ellene, s egzisztenciája megrontására indított támadásokat, s túlvészelve mindent, folytathatja kul túr tevékenységét. Saját életéből vett példázatát is bátorításként idézi levelében L. KOIDULA-nak, aki átvéve az első nemzedéktől a stafétabotot, mint a következő, az akkori fiatalságnak számító enthuziaszták egyik vezető egyénisége az elődök szelleméhez méltó nagy tettre: a nevezetes színház alapításra vállalkozik. Szükség is van a bátorításra ahhoz, hogy ugyanolyan merészen és körültekintően, mint a korábbi nagyok, sikerrel végezze el vállalt feladatát. A merészség abban mutatkozott meg, hogy lényegében előzmények nélkül vállalkozik az észt nyelvű színjátszás megteremtésére, s ráadásul egy olyan korszakban, amikor már a komoly hagyományokkal rendelkező országokban is (Anglia, Franciaország, Németország, Oroszország) a válságba jutott színházak problémájával küszködnek, s éppen a mélypontról való kimozdulás foglalkoztatja a színház valamennyi hívét.

9 A körültekintés pedig mindenekelőtt abban, hogy a már meglévő, kiharcolt eredményekre támaszkodtak. Az elődök szervező munkáját az ekkorra gombamódra elszaporodó dalos egyletek hirdették, amelyek kiinduló góca az 1865-ben alapított „VANEMUINE" dalos társaság volt.™ „Névadó"-ul - a finnektől kölcsönözve - a finn pogány mithológia dal-istenét, VÁINÁMÖINEN (finn) = VANEMUINE (észt) választották. Ez a dalos egylet nemcsak azért volt nevezetes, mert észt földön először biztosított a papság és más főhatóságok által hivatalosan is elismert olyan helyet a fiatalság számára, ahol összejöhettek eredetileg vallásos énekek népszerűsítése céljával, ám később korántsem csupán liturgikus énekeket énekelve, hanem a népdalgyűjtő mozgalom eredményeként feltárt eredeti észt népdalokat is egyre gyakrabban műsorra tűzve, hanem azért is, mert miként azt a balti bárók hamarosan, de már mégis a visszafordíthatatlanság időszakában konstatálták is, a fiatalokat „... irányítani tudták,... és istenellenes beszédeket tarthattak."

1

! Jogilag az első jóváhagyott és engedélyezett észt társaság a 221