Kaposvári Gyula szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1978)

Györffy Lajos:A „rettenetes esztendő", az 1873. évi „nagyínség" emlékezete

vagyis a szarvasmarhánál 88%, a juhnál 93,5%. Ez a hiány azonban nem kizárólag az éhínség folytán állott elő, hanem az 1861. évi marhavész és az állatok elkótyavetyélése is hozzájárult. Figyelembe kell venni viszont azt is, hogy a kimutatott állomány a június 24-i állapotnak felelt meg s még azután majd 2 hónapig tartott, sőt ez alatt a 2 hónap alatt még fokozódott is az aszály úgy, hogy mire augusztus végén az esőzés megindult és újra kizöldült a mező, bizony alig maradt ebből a csekély mennyiségből is valami. Ez a borzalmas ínség, mely mint láttuk, legfőképpen a jószágállományban végezte pusztítását, nem maradhatott hatástalanul az emberek életére sem. Nemcsak az állatoknak, de az embereknek sem volt mit enni. Az elvermelt gabonafélék már régen elfogytak, mikor az új termésre került volna a sor, de az új termés nem volt sehol. Itt-ott elvétve, a jobb minőségű földeken az ugarba vetett gabona megnőtt ugyan arasznyira, ritkán még nagyobbra is, de mikor le akarták aratni, gereblyével kellett összegyűjteni. A gereblyék régi fogai közé újakat csináltak, hogy a lekaszált gizgazos gabonát összegereblyélhessék. A legtöbb helyen maguk a gazdák is kalászszedegetőkké lettek. Ilyen formán ment a hordás is. A vendégoldalra rakott ökörszekerek helyett talicskán és lepedőben is haza győzték hordani a termést. De amit így betakarítottak, abban is a legkevesebb volt a búzaszem és a hombárba pévás ocsú került tisztabúza helyett. A szalmát meg ponyvával beterítve és kötéllel lekötve szállították haza, hogy el ne hullassák. Tengeri termésről természetesen szó sem lehetett, mert el sem vetették a magot, tavasszal nem vette be a föld. De ha mégis elvetették volna, vagy ki sem kelt, vagy pedig az első nyári hónapban tökéletesen kiszáradt. Karcag mellett egy 200 holdas tanyán összesen 5 véka búza termett. Ezzel szemben: „Az Ínségnek több 100 ezer holdakra kiterjedő egyformasága mellett ritkán, itt-ott feltűntek álmélkodásra ragadó kivételek, midőn a kiégett s magtalan kalászú törpe őszi vetések roppant terjedelmében egy-egy tábla ép, egészséges búzát találtam. Mindenütt összhangzólag azt haliam mondani, „haj biz az fekete ugarban volt vetve" — közli Mezőtúrról július 26-án keltezett jelentésében Abonyi István kiküldött királyi biztos, aki egyébként az ínség területi kiterjedését a Hajdú-kerület, Debrecen, Alsószabolcs, Délbihar, Nagykunkerület, Heves és Külső-Szolnok, Csongrád, Arad, Békés, Torontál, Temes, Brassó és Bács megyében állapítja meg. Bizottságot küldenek ki az ecsegi társaság tulajdonához tartozó gyűrűzugi pusztára is a vetések megvizsgálására, hogy megállapíthassák, vajon az ottani vetések learathatók-e? A bizottság oly formán véleményezte, hogy a vetések egy része, ahol a felesek a földet megugarolták, letakarhatok. Ebből el lehet képzelni, hogyan nézhettek ki a vetések, amikor külön bizottságnak kellett kiszállni ahhoz, hogy megállapíthassák, érdemes-e learatni, vagy sem. Elmaradt az új termés s ezzel olyan hatalmas űr támadt a lakosság megélhetési lehetőségében, amelynek következménye az éhínség, elkerülhetetlen volt. Az éhes gyomor most is rávezette az embereket ugyanazokra a szükségeledelekre, amellyel a régebbi ínséges évek éhezői is igyekeztek megtölteni korgó gyomrukat, hogy csillapítsák a pillanatnyi éhségérzetet. így volt ez 1863-ban is. A sásbendőből vagy bengyeléből készített lepény a régebbi ínségidőkből ismeretes volt. A lesoványodott esett állatok húsa szükségképpen szintén ínséges eledelül szolgált, sajnos azonban kenyér nem volt hozzá. Ezt helyettesítette a korpapogácsa, amit úgy készítettek, hogy a búza, vagy rozs konkolyos, szemetes ocsúját összeőrölve sós vízzel meggyúrták és tepsiben kisütötték. De még az ocsúliszttel is takarékosan kellett bánni. Sokan fakéregből megdarált lisztes anyagot kevertek hozzá, ebből készült a kenyér. Mint a hagyomány tartja, aránylag legjobb ízű a tölgyfa kérge, melyet Várad környékéről hoztak magukkal a hazatért ínségesek. A tölgyfakéreglisztnél csak a száraz tengericsutka volt a hitványabb eledel, amit ugyancsak összeőrölve az ocsúkorpához kevertek s ebből sütötték a pogácsát. Ha nem is valami kiváló csemege volt, de mégis volt valami összefügggése, távoli rokonsága a kenyérrel és ami a fő, meg lehetett vele tölteni a gyomrot. Erről az ínséges vidékről, mely a lakosság tizedrészét sem volt képes ellátni élelemmel, nemcsak a madarak, de az éhező emberek százai-ezrei is elvándoroltak boldogabb vidékre. A néhány évvel ezelőtt még tehetősszámba menő jómódú gazdaemberek, vagy legalább is a munkaképes családtagok vándorbotot vettek kezükbe és csapatostól szivárogtak el különösen Erdély felé Bihar, Kolozs, Marostorda megyékbe, sőt még távolabbi vidékekre is, ahol a 63-ik országos aszály kevésbé sújtotta a vidéket s itt munkába állva mint arató és nyomtató munkások húzták ki a nyarat, különösen Várad, Hegyköz vidékén. Ko98