Kaposvári Gyula szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1978)

Györffy Lajos:A „rettenetes esztendő", az 1873. évi „nagyínség" emlékezete

lozsvár, Szamosújvár környékén voltak nagyobb számmal kunságiak, de szétszórtan faluról-falura vándorolva munka és megélhetés után megfordultak Dés, Szamosfalva, Margitta, Élesd, Hencida és számos egyéb magyarok lakta helységekben is. A fiú itthonhagyta családját, az anya gyermekét, férj feleségét, hogy az éhenhalástól való megmentésükre az ország távoli vidékein keresgesse meg az élelmet. Érdekesen írja a „Hortobágy" című lap (:1863. évi 169 oldalán) Érmihályfalváról egy ínséges kevi özvegy asszony sorsát. „Egy útlevele bizonyítása szerint alföldi szűkölködő testvéreink egyike Túrkeviből özv. Bujdosó Mihályné 7 árva anyja s egy öreg anya gyámola maradott el. Ez elébb hon 6 véka búzát (: ? :) keservesen tallózással összegyűjtögetett, ezen kívül, hogy a téli hidegtől magát s övéit biztosíthassa, mintegy 24 (:?:) szekérre menő juhport hordott össze, azután anyjától s 4 kisebb gyermekétől búcsút véve elbujdosott ínségsúlytotta szülőhelyéről 3 nagyobb gyermekével boldogabb vidékre élelem keresés végett, itt (:Érmihályfalván:) megállapodván, hangyaszorgalommal gyűjtögetik s hordják össze tallózással a gabona- és árpafejeket, minek eredménye a mindennapi élelmen kívül 4—5 köböl szemes élet. Jelenleg kölest tallóznak s késő őszig mindent, mi éleimül szolgál, gyűjtögetnek s ennek utána szándékoznak az elhagyott szülőföldre rakottan visszamenni." Az ínség az országos jellegű aszály folytán kisebb nagyobb mértékben országszerte érezhető volt, ezért az elbujdosott ínségesek Erdélyben sem dúskálhattak a földi javakban. Voltak ugyan, akik a nyári munkák befejeztével egy kis gabonafélét nyomtatással megkeresve visszavándoroltak, de a legtöbben ott húzták ki a telet is, az ottani uraságok szolgálatába állva és csak a következő év tavaszán, vagy még később kerültek haza. Voltak olyanok is, akik sohasem látták viszont az elhagyott ősi Kunföldet, akik családot alapítva, ott telepedtek le és végül, akiknek a hosszú nyomorúságos bujdosástól elcsigázott teste idegen föld göröngye alatt talált végső nyugalmat. De az otthonmaradottak, akiket a nyomor nem kényszerített közvetlenül az elvándorlásra, talán még többet szenvedtek, mint az éhező bujdosók, akiket legalább a remény kecsegtetett, hogy távolabbi szerencsés vidéken nyugodtabb megélhetést találnak. Otthon a helyzet nemhogy enyhült volna, de természeti csapást még tetézte is az uralkodó rendszer belátás nélküli, könyörtelen adóbehajtási módszere. Ma már elképzelni is nehéz, mit kellett elszenvednie a szerencsétlen ínséges alföldi népnek ezekben az időkben, amikor szinte utolsó falatjáról volt kénytelen lemondani, hogy megmenekülhessen az adóbehajtás legkönyörtelenebb módjától, melynek említése is megremegtette a föld népét. Az 1848—49-es szabadságharc utáni Bach-Schmerling korszaknak ez a lelketlen módszere abban állott, hogy amikor már egyáltalán semmit sem tudtak kifacsarni rendes polgári végrehajtás útján a nyomorult adóalanyokból, a könyörtelen osztrák—cseh fináncok katonai karhatalmat vettek igénybe. Azokban a községekben, ahol akár a negyedévi adó is hátralékban maradt, beszállásoltak egy-egy csapat katonát. A katonákat és lovaikat azoknak kellett eltartani, akik az adóval hátralékban voltak s addig, míg az illető az adót ki nem fizette, vagy teljesen tönkre nem ment, a katonaság nem távozott el portájáról. Az adóbehajtásnak ez a barbár és célra nem vezető módszere is csakhamar csődöt mondott és a magas kormányzatnak be kellett látnia, hogy itt nemcsak, hogy az adót nem lehet behajtani, de a szörnyű természeti csapás súlyos következményeit a lakosság megsegélyezésével kell sürgősen orvosolni. A helytartótanács által már június hónapban elrendelt és véghezvitt összeírás is azt a célt szolgálta, hogy a nyomorgó lakosságnak nyújtandó természetbeni segély vagy kölcsön mértékét megállapíthassák. De társadalmi úton országszerte is megindult a segélyakció az ínség által legjobban sújtott alföldi, különösképpen a nagykunsági lakosság segélyezésére. Az adománygyűjtésben résztvettek az akkori hírlapok, folyóiratok is szinte kivétel nélkül. Legtöbbet a Pesti Napló gyűjtött, de a Vasárnapi Üjság, A Hon, a Gazdasági Lapok is kivették részüket a pénz és természetbeni adományok gyűjtésében. Maguk a helyi hatóságok is megpróbáltak minden intézkedést megtenni, hogy az ínséget némiképpen enyhítsék. Az ijesztően elszaporodott kéregetők (koldusok) megrendszabályozása és általában az ínségesek rendszeres segélyezése céljából megalakítják az ínségbizottságokat, szabályozzák egyben a kéregetést, másrészt a segélynyújtás módját. így pl. Túrkevén kimondják, hogy: „kéregetni csak kedd és pénteki napokon reggeli 7-től déli 12 óráig szabad. Minden ember és család, mely kéregetés által akarja élelmét beszerezni, az e célból összeült küldöttség (ínségbizottság) előtt jelentkezni tartozik." 99 /