Kaposvári Gyula szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1978)

Györffy Lajos:A „rettenetes esztendő", az 1873. évi „nagyínség" emlékezete

ben. Amint a hagyomány tartja, Túrkevén néhány előrelátó gazda, aki már annakidején is termelt lucernát, ha nagy nehézségekkel is, de szerencsésen megúszta ezt az ínséges évet. Mások viszont már jó előre gondoskodtak arról, hogy megmentsék, ami még menthető. A gazdák közül többen egymással összeállva távolabbi, szerencsésebb vidékeken béreltek ki legelőterületet és odahajtották megmaradt jószágaikat. így a keviek különösen Bihar megyében Hegyközújlak környékén Fánicska és Fergetegi pusztákon béreltek nagyobb legelőket, de máshova is hajtottak jószágokat. A Margitta melletti Poklostelken, továbbá Élesden és egyéb helyeken is voltak a kevieknek marhái nyári legeltetésre. Ugyanígy a többi nagykun városból is Erdély felé hajtották a jószágokat. A Békés megyeiek bizottságokat küldtek ki szerte az országba az aszálytól megkímélt vidékekre, hogy kibérelni való legelőt keressenek és a jószágok tel éltetéséről előre gondoskodjanak. A legelőbért uzsoraáron kellett megfizetni; darabonként 5—6 forintot követeltek a marháért, vagyis az akkori értékének majdnem felét kellett odaadni pár hónapi silány legelőért. A bérbeadók az ínségeseknek természetesen a legrosszabb legelő területeket adták, ahol sokszor még a rendes itatási lehetőség is hiányzott, s a jószágok sokat szenvedtek vízhiányban. A békésiek jószágainak tel éltetését többnyire felesben vállalták a jelentkezők, sőt egyesek 25 forintot is elkértek darabonként a számos jószágok után, — amint azt a Békés megyei Gazdasági Egyesület egykorú jegyzőkönyve panaszolja. A drága legelő-haszonbért azonban nem mindenki tudta megfizetni, s a legtöbb gazda jószága olyan állapotban is volt már, hogy a hosszú, fárasztó utat sem bírta volna ki. Ezekre azután előbb-utóbb bekövetkezett a vég. Lassanként lekoppasztották az akác és a gyümölcsfák, valamint a szőlő leveleit is, az avas szalmával fedett ólakról lekerült a tető és szecskának vágva a nádcsörmőre is rákerült a sor. A szárazmalomban morzsolt tengericsutkát daráltak a jószágnak. Előfordult az is, hogy a rendkívül megszaporodott számú kéregetők által összekönyörgött kenyéradományokat vették meg a gazdák, hogy azzal étessék jószágaikat. De még ez sem az utolsó eledel volt, amivel etetni lehetett a jószágokat. A száraz paréj, tarack, biritty, sóslórum és egyéb haszontalan gyomfélék között a szárazságnak aránylag legjobban ellenálló szúrós levelű bondor (ördögszekér), mely nyárutóján a tarlókon úgyszólván egyedül képviselte a növényi vegetációt, becses állati táplálékként szerepelt. Ilyen táplálkozás mellett nem csoda, hogy a jószágoknak igen csekély hányada bírta ki ezt az aszályos esztendőt. Az elgyengült kiéhezett juhok erőtlenül vonszolták magukat a kiégett s porrá változott egykori mezőkön. A karámokban összebújva az elmaradhatatlan „kuneső", a száraz nyári szél, egész halom port hordott rájuk s megkímélve a gazdát a felesleges fáradságtól, mindjárt el is temette a rakásra döglött juhokat. Öreg emberek cl SZcl— zad elején még mutogattak olyan földdomborulatokat a határban, ahol állítólag ilyen juhok vannak eltemetve. Hullott a jószág egyre-másra. A vidéken addig még nem látott roppant nagyfejű dögkeselyűk megszámlálhatatlan serege lepte el a határt és lakmározott az esett jószágokon. Temérdek állati csontváz borította az elnéptelenedett legelőket. Ezekről az ínséges vidékekről még a madarak is elvonultak, mintha a vadállomány is teljesen eltűnt volna. A legszokatlanabb volt a vízi madarak elmaradása. A teljesen kiszáradt erek, kadrácsok, medrek és kiöntések, melyek azelőtt a legkülönfélébb, nálunk ma már alig ismert víziállatok ezreinek nyújtottak megélhetést, elnéptelenedtek. A vízi madarak elköltöztek barátságosabb messze vidékre. A nyúlnak nem volt hol szaporodnia, de élelmet sem talált. A költöző fürj sem állapodott meg a kietlen vidéken, tovább repült, csak a helyhez ragaszkodó fogolymadár maradt hű szülőföldjéhez. Megrendítő hűen festi le Jókai: „Szerelem bolondjai" című regényében az alföldi, közelebbről talán éppen a kunsági — berettyómenti — táj siralmas képét az 1863. esztendőben. „Nem volt már semmi zöld távol és közel. Hol rétek és kaszálók voltak valaha, ott egy halottsárga abrosz volt kiterítve, melyen az éhínség még morzsát sem hagyott. A búza vetés nem nőtt arasznyira, nem hajtott kalászt: nem lehetett remélni, hogy aratást adjon: ráeresztették az éhséggel küzdő barmokat és lehagyták azt legelni: le, egészen a gyökeréig, s hogy még a gyökere se maradjon, támadt az égő porból milliárd, soha nem látott féreg, mely gomolyokban teríté be a földet nappal, s táborszámra járt éjjel, ellepve házat, háztetőt: sáskák ciripelő sokasága ült minden ágon-bokron, melyen mint télen, nem volt már levél s felverte az éjszakát zörgő hangversenyével mintha az is a gazdától követelné, amit a mezőn nem talált". „ . . . a fekete lomha felhők, amik este mindig felköltek a láthatáron, rég leimádott záporral hitegetve a földrészt, elvonultak részvétlenül a túlsó láthatárra; reggel ismét olyan tükörsima volt az ég, csak a délibáb mutatott mesés vizet a távolban". „És eső azért csak nem esett. Rekkenő nyár uralkodott, egész tropikus hőségével. Amennyire a szem ellátott, nem volt már egyéb, mint egy sivatag képe: egy porrá vált éden, melynek fekete hamvát a forgószél végig táncoltatta a síkon, 96