Kaposvári Gyula szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1978)

Györffy Lajos:A „rettenetes esztendő", az 1873. évi „nagyínség" emlékezete

Szomorúan szólt a tétlenségre kárhoztatott ecsegi pásztor imádságba menő nótája: .. . Adj Uram Istenem egy jó csendes esőt, A szegíny baromnak jó legelő-mezőt. De az ég könyörtelen maradt, az eső csak nem eredt meg s a pásztornépség szegre akaszthatta szűrit, bundáját; úgy látszott, hogy az idén nem kerül marha a rovásra. Túrkevén április 26-án közhírré teszi a tanács, hogy „akik Ecsegre kiverték már ennek előtte birkájukat és a mostani száraz, ínséges időjárás miatt onnan elhajtották, jelentsék magukat a városházánál s jegyeztessék fel, hány db birkájukat hajtották onnan el." Űgy látszik tehát, hogy már tavasz elején még a birkák is elszorultak a legelőről, s így nem csoda, ha a nagy lábas jószágok sem bírták még az aránylag jobb legelőkön sem tovább május elejénél. Május 3-án általában már kezdik visszaverni a jószágokat. Volt ugyan egy néhány mindenre elszánt gazda, aki jószágát, mivel itthon sem volt mivel etetni, továbbra is kinthagyta a legelőn, azonban ezek még rosszabbul jártak. Május 25-én ismét közhírré teszik, hogy „a ménes Ecsegen, mely ugyan már néhány, mintegy 90 db-ból áll, a mostani példátlan legelő mező nélküh időben oly rossz állapotban van, hogy már az éhség miatt felette elgyengülten haza sem lehet hajtani. Akiknek tehát még Ecsegen, a ménesen lovuk van, siessenek még ma kimenni és valamely úton-módon gondoskodjanak lovaik haza-, vagy bárhová szállításáról, mielőtt azok ott az éhség miatt rakásra döglenének. Ezt kell érteni a gulyáról is." Hogy ezek után mi történt a szerencsétlen jószágokkal, azt el lehet képzelni. Annyi bizonyos, hogy soha azelőtt s talán azóta sem szállítottak el annyi állati bőrt a Kunságról élelmes kereskedők, mint 63-ban. Olcsó is volt a hús, emiatt nem lehetett panasz, mert csakugyan hússal ehettek a húst, csak az volt a baj, hogy nem termett hozzá kenyér és nem volt só, mert a lovak elhullása miatt megfelelő szállítási eszközök hiányában nem volt mivel idefuvarozni. Csak a szolnoki kofák árultak sót méregdrágán. A városi hússzékek haszonbérlői a Jászkunkerületek által megmaximált húsárakat 16 krajcárról előbb 12-re majd 10-re szállították le önkéntesen. Ennek az volt az oka, hogy a szarvas jószágok ára, mint az akkori túrkevei közbirtokossági jegyzőkönyv írja (1863. évi jkv. 164. 1.) „Ismét annyira leszállott, hogy az azelőtt 1 évvel 200 Ft-t ért páros ökör most 30—40 forintért megszerezhető, egy meddő tehénnek pedig piacunkon mind nagyban, mind egyenkénti eladási árának folyóára 10, felsőbb ára 12 Ft-ot, sőt a 2 éves tinó 2 ft a 3, 4, 5 éves jószágokat pedig 6 Ft-tól legfeljebb 12 Ft-ig folytonosan adják-veszik. „De azért mégis panaszkodtak az emberek, mert az olcsó húsnak valóban híg volt a leve, a lesoványodott, kiéhezett marhák húsa nem lehetett ízletes. Hullott a jószág egyre-másra, s amint a hagyomány tartja, nem egy elkeseredett ember tette meg azt is, hogy a „marhás-levelét" nyakába kötötte a lónak, marhának és isten hírével útnak engedte. A „Pesti Hírlap" című lap írja 1863-ban Nagylakról (Csanád megye): „Az emberek füvet, a sertések húst esznek. Ami megehető zöldet talál a szegény nép, összeszedi, és ételnek megfőzi, az elhullott lovak hulláin pedig sertések lakmároznak. Az élelmes faj összevásárolja potom áron a sovány sertéseket és lovakat, ezeket lebunkózza, megnyúzza s a húsával amazokat hizlalja. A zöldség méregdrága. Ha vesz is uborkát az ember drágán, nem élvezheti, mert a szárazság miatt olyan keserű, hogy megenni lehetetlen. Egy dinnye és 1 ló egy árú: 25 garas. Akár merre megy az ember, az úton döglött lovakat talál.". De így volt ez nemcsak a közeli Csanád megyében, hanem általában az egész Alföldön s talán leginkább a Nagykunságon. Mint az akkori feljegyzések mondják, Bihar megye déli részében 42 község határa volt végképp lesülve. Karcag 70 ezer holdas határa úgy festett, mint az afrikai sivatag, tenyészetnek semmi nyoma, kiszáradt a fűnek még a töve is. Megemlegeti a feljegyzés, hogy Túrkeve is ugyanazon a fokán áll a nyomornak, mint Karcag. A legelőket már nem lehetett annak nevezni, mert nem voltak egyebek, mint porsivatag. Olyan hancsikokat fújt a szél össze porból, mint télen a hófúvás. A száraz forgótövisek után bolyongott a jószág s azt is egymás szájából szedték ki. A túrkevei keleti lógerben nyár közepén 2 biritty-boglyánál több már nem volt. A 165. sz. közbirtokossági jegyzőkönyv szomorúan mondja ki, hogy miután a város lovait a szénakészlettel nem lehet kiteleltetni, azokat el kell adni. Mivel azonban a véletlenül érhető eseteknél a tűzoltószerek szállítására is 5 ló tartása múlhatatlanul szükséges, a város lovainak számát 5 db-ra szállítja le. A közbátorság fenntartásával foglalkozó kerületi lovaspandúrok szénaadagját kénytelenek fenntartani, 24 órára azonban csak 8 font szénát számítanak 1 lóra. Ez a nagy szénaínség abban az időben, amikor lucernát csak 1—2 tanult, haladó gazda termelt, rettenetes csapásként sújtotta a legnagyobbrészt állattenyésztő lakosságot. De az ínség nem mindenkit ért egyenlő mérték95