Kaposvári Gyula szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1978)

Györffy Lajos:A „rettenetes esztendő", az 1873. évi „nagyínség" emlékezete

Ez alkalommal újból időszerűvé válik visszapillantani a múltba, hogy megismerjük a Közép-Tiszavidék dolgozó népének sorsát az 1863. évi nagy ínség alatt, hogy összehasonlítást tehessünk a természeti csapások folytán súlyos válságba került 110 év előtti gazdasági helyzet és a rohamosan fejlődő mai mezőgazdasági termelésünk között. A levonható következtetés utat mutathat a további fejlődés, az öntözés irányába, s egyben arra is figyelmeztet, hogy a legfejlettebb mezőgazdasági technika sem teszi indokolttá az elbizakodást, mert szélsőséges alföldi időjárásunk mellett időnként újból megismétlődhet az 1863-ashoz hasonló. II. Már az 1862. évben is rossz termés volt és rákerült a sor az előbbi években elvermelt gabonára. A nagyrészt állattenyésztéssel foglalkozó lakosságot igen érzékenyen sújtotta az előző években keletről behurcolt országszerte pusztító marhavész. Az idejében alkalmazott radikális rendszabályok által sikerült határt szabni a vésznek úgy, hogy az 1863. évben már csak itt-ott szórványosan fordult elő. Az egykori hivatalos feljegyzések szerint azonban még ebben az évben is igen tekintélyes számban pusztította az ország marhaállományát, amennyiben 1863. október hó végéig még további 64 000 db szarvasmarha esett a marhavész áldozatául. A meggyérült jószágállomány 1862. nyarán már alig talált a száraz legelőkön táplálékot s már nyár derekán beszorult a legelőről. Egész nyár folyamán alig volt eső, s ami volt az is több napra elaprózva 1—2 mm-nyi. Az akkor még szabályozatlan Berettyó pedig ősz felé teljesen kiszáradt. Az egykorú jegyzőkönyvek szerint a túrkevei halászok, az ecsegi halászat árendásai, kötelezettségük alóli feloldoztatásukat kérték a városi tanácstól, mert a vizek már az év első felében kiapadtak, mire a tanács úgy határozott, hogy „méltányosnak találja a kérést, mert köztudomás szerint a múlt (1862) haszonbéri év második felében már a halászó vizek tökéletesen kiapadtak, a vizek medrei egészen kiszáradtak. Ezért azután a félévre eső haszonbér is elengedődik." Ez évi közbirtokossági jegyzőkönyv szerint egyrészt a szárazság, másrészt a marhavész elleni védekezés okából az ecsegi pusztán több kút ásását rendelik el. Ez éppen idejében történt, mert a Berettyó egész évben teljesen kiszáradva maradt s a szomjas jószágok itatása a legnagyobb gondot okozta. A szárazság folytán a földet alig lehetett megmunkálni. A rendes körülmények között őszszel meginduló esőzés elmaradt s az elvetett mag egyéb nedvességet alig kapott a rendes őszi idők dérharmatjánál. Mostmár csak a télben bíztak, hogy az elmaradt csapadékot az hozza meg. Sajnos ez a bizodalom is hiába való volt, mert a 62-ről 63-ra forduló tél teljesen száraz maradt, számottevő hó nem esett. A hideg téli szelek a portengerré vált alföldi síkságot felkavarva, tél közepén hatalmas torlaszokat és fúvásokat hordtak össze, hó helyett porból. Nem hozott esőt a korai tavasz sem, s a kegyetlen, csapadék nélküli tél után az őszi vetések alig mutattak valamit, a tavaszi pedig ki sem kelt. Az emberek hétről-hétre bizakodva várták az áldást hozó esőt, de elmúlt a március, elmúlt az április és vele együtt a bizakodó remény is, mert a félelmetesen derült ragyogó égen a legcsekélyebb felhőfoszlány is alig tűnt fel, máris szertefoszlott, jelentékeny eső azonban nem esett. A poros március után nem jött esős május. És ez így tartott napról-napra reménytelenül, egészen a kétségbeesésig. A kisújszállási határ siralmas állapotát így festi le egy tudósítás 1863. június 18-ról: „Nálunk, ahol január 18 óta — mondhatni — egy csepp sem esett, ahol a roppant szelek a 33 ezer holdas határt a legfinomabb fekete porral vastagon bevonták, hogy fűnek, vagy más veteménynek még színét sem lehet látni, ahol a közkutakat s azoknak vályúit a fúvások betemették, alig ha mutathat fel siralmasabb képet egész nagy Magyarország a mai napon . . ." A túrkevei elöljáróság felhívta a lakosságot még február közepén, amint az akkori jegyzőkönyvből olvasható, hogy . . . „e mostani, felette száraz és szeles időjárás alkalmával mindenkinek figyelmébe hozatik azon különben maga és más felebarátja vagyonának tűzveszélyek elleni biztosításául teendő gondos őrködések, hogy a száraz pernye az udvarra tüzesen s így kellőleg ellocsolatlanul ki ne vitessék, s az úgynevezett kapitányvíz mindenkinek udvarába folytonosan készen tartassák." Ezt az óvatossági rendszabályt azonban aligha lehetett pontosan betartani, mert a kutak vize már a tavasz folyamán kezdett kiapadni s bizony még az embernek és az állatnak is alig jutott víz. A hallatlan nagy szárazság már kora tavasszal éreztette borzasztó mivoltát. A jószágok már a tél folyamán felélték a még megmaradt száraztakarmányt s igyekezett volna mindenki az állatokat minél előbb kiverni a legelőre. Április elején ki is verik a jószágokat abban a reményben, hogy majdcsak megindul a mező, azonban a lesoványodott erőtlen jószágok csak a porlepte kiaszott fű gyökerén tengődtek, míg a gazdák belátták, hogy hiába minden remény, eső ne,m esik, s az idén nem zöldül ki a fű. M.