Kaposvári Gyula szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1978)
Györffy Lajos:A „rettenetes esztendő", az 1873. évi „nagyínség" emlékezete
A „rettenetes esztendő", az 1873. évi „nagyínség" emlékezete Hazánk felszabadulása óta eltelt három évtized alatt aránylag kevés, mindössze 3 vagy 4 olyan év volt, amelyben a mostoha időjárás, az évi átlagon aluli csapadék a mezőgazdasági termelés eredményét érezhetően befolyásolta. Az 1947. száraz év után következő átlagos, vagy átlagon felüli kedvező időjárási viszonyok és ezeknek megfelelő terméseredmények mellett bizonyosfokú elbizakodottság volt észlelhető fejlődő szocialista mezőgazdaságunk, de különösen a jól indult termelőszövetkezeteink vezetésében. Nem vitás, hogy a gépesített nagyüzemi mezőgazdaságokban az évek során egymást követő kedvező terméseredmények nem kis mértékben a tervszerű termelés, a magasabb színvonalú munkamódszerek és a fejlettebb technika következményei voltak. De az elmúlt 3 évtizedben néhány év mint pl. az 1961., 1962. és 1974. év aszályos időjárása a nagyfokú technikai fejlettség mellett is észrevehető hatással volt a terméseredményekre szinte minden mezőgazdasági termelési ágazatban. Különösen az állattenyésztés az, amely az aszály miatti takarmányínség következtében legjobban megsínylette a mostoha időjárási viszonyokat. Az utolsó két év tapasztalatai egyenesen mutatnak rá arra, hogy mezőgazdasági termelésünkben, különösen a szélsőséges éghajlatú tiszántúli és Duna-Tisza közi alföldi vidékünkön az időjárás — mint termelési tényező — minden technikai fejlettség mellett sem hagyható figyelmen kívül. Nem újkeletű az a probléma, amelyet az időnként megismétlődő aszályosság és az ellene való küzdelem újból és újból felszínre vet. Több mint egy évszázados múltja van annak, hogy a szaktudomány és irodalom komolyan foglalkozik ezzel a kérdéssel és keresi a probléma megoldását. A szaklapoknak és a napi sajtónak erre vonatkozó időszerű cikkei is mindenkor széleskörű érdeklődést váltottak ki, valahányszor az aszályosság és a rendszerint velejáró ínség fenyegette a mezőgazdasági termelés eredményét, illetve magát a föld népét. Az elmúlt 111 esztendő alatt a legsúlyosabb aszályos év az 1863-as volt, amelynek emléke időnként vissza-vissza tér, amikor valamelyik szárazabb esztendő gyengébb terméskilátásai felidézik az öregek által oly sokszor emlegetett „nagyínség" idejét. így volt ez a 30-as évek elején is, amikor a valóban ínséges 1931. év keltette fel az érdeklődést az 1863. évi nagy ínség iránt. Akkor még éltek néhányan, akik maguk is átélték a „rettenetes évet". Ezek közül néhány jó emlékezetű öregember elbeszéléséből, valamint régi feljegyzésekből és szájhagyományokból merítettem azokat az adatokat, amelyek felhasználásával megírtam 1931-ben „A Nagyínség 1863-ban" címen a Nagykunság, közelebbről Túrkeve lakóinak sorsát az emlékezetes „Nagyínség" idején. Időszerű az emlékek felidézése, mert folyton fejlődő mezőgazdasági termelésünk egyik legégetőbb problémájának, a szárazság elleni küzdelemnek, az öntözéses gazdálkodásnak minél szélesebb körű kifejlesztésére éppen az elmúlt néhány aszályos esztendő adta meg újból az ösztönzést. Bár az adott körülmények lényegesen eltérnek a 30as évek agrárkapitalista viszonyai között bekövetkezett ínséges időktől, az 1932-ben kiadott ,,A Nagyínség 1863ban" c. írásom sok gonddal és fáradsággal összegyűjtött adatait használtam fel. Ezek az adatok a tényeket közlik a történés idejéhez közelebb eső személyes élmények erősebb hitelével, de kiegészítettem ezeket az azóta gyűjtött írott és nyomtatott adatokkal. Ma már csak ilyen 91
