Kaposvári Gyula szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1978)

Györffy Lajos:A „rettenetes esztendő", az 1873. évi „nagyínség" emlékezete

adatgyűjtésről lehet szó, mert az 1931-ben még személyes élményeiket közlő kortársak közül egy sincs már életben. Az egykorú hírlapi közleményekből, feljegyzésekből és hivatalos iratokból merített adataim különben majdnem egybehangzóan fedezik az egykori adatközlőim tényállításait. Adatfelhasználásom területét ezúttal kiterjesztettem a Nagykunságon túl, nagyjában az egész alföldi aszályos területre is. Munkámat eképpen bocsájtom most közre abban a reményben, hogy a múlt tapasztalatainak ismerete — ha csekély mértékben is — hasznossá válhat mezőgazdaságunk legidőszerűbb problémájának, az aszályosság következménye elleni küzdelemnek sikeres megoldásában. I. A világtörténelem során gyakran voltak időszakonként ínséges évek, amelyek hol itt, hol ott egyes országokban, vagy egész földrészeken sanyargatták, sőt néha éhhalállal is pusztították a föld népét. Ezeknek az ínségeknek különböző okai voltak: háborús pusztítások, amelyek következtében a föld műveletlen maradt, különböző emberi vagy állati járványos betegségek, természeti csapások, vízáradás stb., de főképpen a szárazság. A krónikások úgyszólván minden évszázadból jegyeztek fel ínséges éveket, de ezek között is a leggyakoribbak és legsúlyosabbak azok voltak, amelyeknek közvetlen oka a rendkívül mostoha időjárás, elsősorban a nagy szárazság volt. A francia „Gazette du Village" c. lap 1868. évi egyik számában felsorolja másfél évezredre visszamenőleg a Közép-Európát sújtó ínséges éveket. Ezek között legsúlyosabbak voltak az 1303—4. évek, amikor a lap írója szerint a Rajna, a Loire folyók és a Duna medre is kiapadt a nagy szárazság miatt. 1393-ban a Duna ismét kiapadt, 1474-ben szintén, s amint az akkori följegyzések írják: a föld tökéletesen kiszáradt". Hazánkban különösen az Alföldön főképpen a nagy szárazság, az aszályos évek idéztek elő ínséget. Érkövy A.: „Az 1863. aszályosság a Magyar-Alföldön" c. könyvében (Pest, 1863.) a XVI. századtól kezdve számos ínséges évet sorol fel. így 1508-ban Verancsics szerint mondhatatlan nagy drágaság származa hazánkban „kinérnek szik vóta miatt". 1570., 1585. és 1590-ben szárazság folytán nagy éhség, s a szükségbeli kenyérpótlékok emészthetetlensége miatt döghalál". A XVII. században nem kevesebb mint 12 ínséges esztendőt említ Érkövy, amikor a száraz, aszályos idő járt. A XVIII. század is bővelkedett szűk esztendőkben. 92 Cserei Mihály históriájából idézi az 1708. évről: „Számtalan embereket, barmokat öle meg a hideg és majd minden gyümölcsfák kiszáradának miatta. Az egész tavaszon penig és nyár kezdetén rettenetes szárazság lőn, a gabona nem nőhete meg, a fű is mind kiége a réteken". U. innen 1711-ből. . . „Szegednél a Tisza vize minden látható és tapasztalható ok nélkül elenyészek annyira, hogy a számtalan halak a Tisza száraz fenekén kün maradván, nem győzték az emberek kifogdosni". Ebben a században azonban mégis az 1790., 94., és 97. évek voltak a legsúlyosabbak. „A Tisza mellékén a szerencsétlen lakosság egy része sásgyökérből, bengyeléből készített lepénnyel és esett állatok húsával tengette életét". 1794-ben „Békés vármegyében is oly sülevény volt az időjárás, hogy a gazdák messze földön bérelt legelőre hajtották barmaikat, melyek télire hazakerülvén, dacára annak, hogy a gazdák a szalmafödeleket és garádokat is felétették, rakásra döglöttek" — írja Érkövy. A XVIII. század száraz éveiben az aszályosság központja majdnem kivétel nélkül mindig a Közép-Tisza vidék, de itt is főleg Szolnok megye tiszántúli része, közelebbről a Nagykunság volt. A Gazdasági Lapok 1863. évi egyik száma közöl néhány adatot a „régen felejtett időkből" Szolnok vidékéről : „1790. évben egész nyáron fölöttébb nagy szárazság uralkodván ezen környéken, mindennemű föld gyümölcsében oly terméketlenséget okozott, hogy egész Debrecen és Szeged városig az őszi vetésből ugyan igen kevés, a tavasziból pedig éppen semmi termés sem volt. SzénáAz aszályos terület kiterjedése és központja.