Kaposvári Gyula szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1978)

Szabó László: A redempció hatása a Jászság kultúrájára

S így van ez a maguk előállította népművészeti értékű és a vásárolt tárgyakkal is. Az, aki maga állítja elő a népművészeti értékű tárgyat, mindenképpen tanúbizonyságot tesz arról, hogy ízlése, művészi szemlélete van. Aki csak megveszi, az teheti szokásból is, illendőségből is, hivalkodásból is, s nem bizonyos, hogy érti és látja annak lényegét. Mindez pedig elvezet bizonyos kritikátlan vásárlásig, az ízlés megbomlásáig, s utat nyit a silányabb portékák beáramlásának. A hozzánemértő számára ugyanis csak az ár, azaz a „műtárgy" pénzben kifejezhető értéke, illetve a divat az, ami mércéül szolgál. A tárgyakat, népművészeti termékeket előállítók ugyanis nemcsak a maguk, hanem mások ízlését is, egy egész közösség hagyományos ízlését is követik, attól nagyon messze nem tévelyednek el, s ezért biztosabb esztétikai mércéjük van. Olyan termékeket, amelyek nem egyeznek a bennük meglévő, s az általuk képviselt kollektív ízléssel, nem készítenek, mint ahogyan értő muzsikus a maga szórakoztatására nem szokott silány műveket játszani. A jászsági népművészetben az alkotás hiánya, az alkotó és a művészi terméket használó közösség szétválása tehát ilyen veszélyeket rejt magában, s lehetőséget biztosít az esztétikai értékek romlására. Mindezt azonban még bizonyító adatok híján adtuk elő, jóllehet megfigyeléseinket összegeztük bennük. Szükséges ezért néhány konkrét példával is megvilágítani és alátámasztani eddigi fejtegetéseinket. Vegyük először azt a területet, ahol még az alkotó és használó közösség egy és ugyanaz, illetve jelentős alkotók kollektív ízlést képviselnek, s egyaránt dolgoznak a maguk számára és közvetlen környezetük számára. Ez a terület a szövés-fonás, amely még főként az északi Jászságban a két világháború között is megvolt, s a századfordulón meg éppenséggel komoly jelentőséget tulajdoníthatunk neki. A századforduló viselete, főként a férfiak munkaruhája miatt még nagymértékben szükségessé tette a szövés-fonást. Különböző finomságú vásznakat állítottak elő a négyféleképpen osztályozható, rostkikészítés utáni kenderrostból. A munkaviselet azonban nem adott lehetőséget különösebb, művészi szempontból is értékelhető szövőmunkára, s a viselet szempontjából a szövés csak egyszerű ipari tevékenységként értékelhető. A művészi jellegű tevékenységre tulajdonképpen a lányok stafírungjához tartozó darabok nyújtottak lehetőséget. A stafírungot a leánynak magának kellett már szőni, de közvetlenül az anya vagy szövéshez jól értő rokon irányításával. Ez a kapcsolat önmagában is biztosította, hogy a hagyományos és a köz által elfogadott motívumkincsek éljenek tovább, s kisebb nagyobb újítások, változások mehessenek csak végbe. A stafírung vagy féltucatos vagy tucatos összeállítású volt, a módtól és gyakran a férjhez menetel gyorsaságától függően, s a következő darabokból állott: törölközők, konyharuhák, sütőabrosz, gyúrókötény, ágyterítők, lepedők. Közöttük természetesen nem szerepelnek most a nem házi szövőszéken előállított tartozékok (dunnacihák, párnahuzatok, stb.). A törölközők, szakajtóruhák vagy teljes vagy a századfordulón már félig kendervászon, félig pamut alapanyagból készültek. Bennük egy-egy 5 cm-es szövött csík húzódott, a szélektől meghatározott távolságra. A törölközők alja rojtozott volt, s hasonlóan a gyúrókötényé is (kiskecele). A minták párjával készültek, azaz egy pár törölközőt ugyanazon mintával szőttek, s ugyanazon színnel. Hasonlóan a szakajtóruhákat is. Sőt a szakajtó • ruha és a törölköző egy-egy párnál ismételte a mintát. Ha két gyúrókötényt szőttek, annak mintája eltérő volt, s rendszerint külön mintát szőttek az abroszra is. Az ágyterítők csíkosak voltak, s ugyanazon mintájú csík ismétlődött benne 20—25 cm-es távolságra. A beleszövött csík leggyakrabban piros volt, de előfordult a kék színnel való csíkszövés is. Egy ilyen féltucatos stafírungot a jászdózsai Molnár Kálmánné szőtt számunkra a még meglevő, de töredékes stafírung ja alapján. Ebből az egyes csíkok változatossága és mégis egymáshoz közel álló jellege jól látható és megfogható az az egységes ízlés, amely az alkotót kormányozta, szinte kánonszerűen szabályozta, s mégis lehetőséget nyújtott egyéni variációkra. A stafírung azonban fontos ünnepi alkalmat, az élet nagy eseményét szolgáló tárgyegyüttes volt, s ezért a fokozott figyelmet, művészi munkát még akkor is megérte volna, ha kevés ideje van a napi munka miatt az eladó lánynak. Lényegében az új család, a férj előtt ez volt az első bemutatkozás, illetve a bemutatkozás eszköze. Ugyanakkor a népművészetnek egy másik ága, a veszszőfonás már a hétköznapokat szolgálta, használati tárgyakat, munkaeszközöket fontak, amely, bár ráérős téli időben vette igénybe a férfiakat, nem kerülvén a figyelem középpontjába, művészi érték nélküli darabokat eredményezett. Természetesen a kiforrott formák már önmagukban művészi értéket képviseltek, s ha ezt valaki megfelelő szaktudással állította elő, helyes arányérzékkel, pontos technikával, ez is eredményezhetett kiemelkedő darabokat. De jellemzőbbnek tekinthető ezen a téren a meglehetősen elnagyolt, mint a pontos munka, s teljesen nélkülözi az itteni vesszőfonás az olyan részletfinomságokat, díszítőelemeket, amilyenek pl. a Tiszafü162