Kaposvári Gyula szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1978)

Szabó László: A redempció hatása a Jászság kultúrájára

itt összpontosulnak. Ám sem erre, sem az újabb építkezés már anyagban is megmutatkozó rangkifejező különbségeire nem utalunk, s nem részletezzük a beton lábazatú vaskerítés, falfestés, stb. jelentőségét. Ez ugyanis, ha vagyoni állapotot is fejez ki, már nem azon az alapon nyugszik, mint a régebbi. Másik terület, amely közvetlenül kifejezésre juttatta a vagyoni állapotot, a viselet volt. Minthogy hétköznapokon általában a munkaruha nem volt alkalmas a vagyoni erő fitogtatására, ezért az ünnepi viseletet veszszük röviden vizsgálat alá. A férfiaknál és nőknél egyaránt a templomba menet alkalmával nyílt lehetőség arra, hogy leginkább hivalkodjanak ruházatukkal. A férfiak télen díszes hímzésű subát viseltek, amelyet rendszerint árokszállási, apáti szűcsöktől szereztek be Jászságszerte. A suba drágasága miatt csakis a legmódosabb gazdák viselete lehetett. A szegényebbek egyszerűbb bőrruhát (bekecs) vagy e században posztóruhát (mikádót, illetve szűrt viseltek). A szűr tulajdonképpen a pásztorok, községi alkalmazottak konvenciójába is bennefoglaltatott, s ezért sem lehetett becsülete. A nők vagy csípőig érő kisbundát, gallért vagy hímzett, illetve rátétes ködmönt viseltek. A kisbunda volt a legrangosabb, s ezt a rátétes vagy hímzett bekecs követte, amely derékban elszűkült. Hímzetlen bekecset nem viseltek a templomba járók, hanem a szegényebbek helyette nagykendőt terítettek magukra. Ennek is fokozatai voltak. A posztóból készült, kockás szövésű kendő csak a legszegényebbek viselete volt a templomba, mások ezt köznapokon, munkára viselték. A berliner kendő rangosabb volt, de ennél is finomabb anyagból készült az ún. teveszőr kendő, amelynek tapintása selymes volt. A férfiaknál a múlt század végén már csak a csizma volt az, amelyik rangot fejezett ki a többi ruhadarab közül. Több községben a gazdák, elkülönítendő magukat az iparosoktól és szegényebb rétegektől, csizmájukba csikorgót tetettek, s a csikorgós csizma szintén rangjuk jele volt. Korábban azonban az egész viselete más volt a nagyobb gazdáknak. A múlt század közepi és XVIII. századi jászsági gazdaviselet a nemesi ruházatot másolta, rókaprémes, zsinóros mente, lábhoz tapadó zsinóros nadrág jelezte vagyonosabb voltukat, míg ezidőtájt a szegényebbek a vászonruhákat viselték, a rojtos aljú, ráncolt gatyát és a rövidderekú inget. A századfordulón a női viselet rangjelző darabja leginkább a fékető volt. A bársony alapra, arany, ezüst szálakkal hímzett főkötők a Jászság legjellegzetesebb viseletdarabjainak tekinthetők, s formájukban elütnek a környező települések főkötőtípusaitól. Az aranyos fékető a legrangosabbakat illette meg, s az ezüstös féketőt is csak nagyobb gazdaasszonyok engedhették meg maguknak. A szegényebb rétegeknél ekkor a kontykendő különböző formái és később a selyem fejkendők és a delin kendők voltak az ünnepi viselet fejet ékesítő darabjai. A női ruházat és a XVIII. század második felében a XIX. század közepén emlékezések és ábrázolások alapján a nemesi viseletet másolta, kiegészült mentével is. Később közelebb került egymáshoz a gazdagabbak és szegényebbek ünnepi viselete a nőknél, s a szegényebbek is megengedtek maguknak egy-egy drága csipkeelejű, csipkés ujjú bokáig érő selyem ruhát, amelyet aztán egész életükben hordtak, s benne is temetkeztek. Lényeges megjegyeznünk, hogy a legények és leányok viseletében a kor jutott inkább kifejezésre, mint a mód. Minthogy a legénybandák sem igen tagolódtak vagyoni rétegek szerint, hanem a lakóhely volt a döntő és az egykorúság, ugyanígy a viseletük is híj jávai volt a vagyoni kifejezésnek. Ez annál is fontosabb, mert a legények még szüleik pénzét költötték, szüleik gazdaságából emeltek el egy-egy zsák búzát kocsmára, nem pedig maguk megszolgálta és maguk szerezte vagyonnal és gazdagsággal kérkedhettek. Említettük, hogy a mód azért is nyerhetett különös erkölcsi mértéket ebben a feltörekvő korszakában a Jászságban, mert valójában a mindenki által ellenőrizhető munka állott mögötte. Ilyen megszolgált, munkával szerzett vagyon még nem volt a legényeknek, ezért a mód kifejezése sem jelentett náluk semmit. Jelentős vagyoni kifejező volt még a fentebb részletezetteken kívül a templomban vásárolt családi pad, amely kifejezésre juttatta a család vagyoni állapotát, a társadalomban betöltött előkelő helyét. Hasonlóan a család vagyoni rangját fejezte ki a temetőben állíttatott kripta, kő síremlék, amelyek már a XVIII. századból datálódnak és akkor is hasonló funkciót töltöttek be. Ilyen szerepe volt a felállított kálváriáknak és kereszteknek is, amelyekről az állíttató neve soha nem hiányzik. Az ökrök száma az istállóban és általában az igás munka ökrökkel való végeztetése nemcsak a jobb munkavégzést, hanem a vagyoni erőt is jelképezte. Hasonlóan a szépen tartott ló, négyes fogat, amellyel meg lehetett jelenni Berényben a hivatalos helyeken, vásárokon. A szegényebbek ugyanis munkaállatnak tartották a lovat, ezért, bizony igen rossz állapotban voltak. A gazdagabbak viszont csak közlekedés céljaira is tartottak lovakat, amelyeket zabon „ad libitum" tartottak, s majd elragadták a kocsin ülőt, úgy feszült bennük az erő, ha befogták őket. 159