Kaposvári Gyula szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1978)

Szabó László: A redempció hatása a Jászság kultúrájára

IV. A legvagyonosabb embereknek illett a közügyekkel foglalkozni, aziránt érdpklődést mutatni, röviden politizálni. Erre mind az egyes községekben, mind a Kerületben lehetősége nyílott. Éppen ezért eljárt a gazdakörbe, újságot járatott, és a körben újságot olvasott, részben, hogy megszerezze a közügyekhez szükséges tájékozódást, részben, ha ez nem érdekelte különösebben, az illem kedvéért így okosabban szólhatott a körben. Meg kell azonban jegyezni, hogy a korbeli beszélgetések is minduntalan átsiklottak az őket valójában nem érintő és kevésbé érdeklő politikáról a terményárakra, helybeli gazdasági intézkedések tárgyalására. A közügyek mégis érdekelték őket annyiban, hogy igyekeztek egy-két évre a nagyobb gazdák valami hivatalt elfoglalni, majd otthagyni, hogy elmondhassák, tisztviselők voltak. Ugyancsak a gazdagabb rétegek, nagygazdák fontosnak tekintették, hogy róluk jó véleményt alkosson a falu, város, s a leendő alkalmazottait könnyen megszerezhesse. Éppen ezért illett maguknak is kimenni közmunkákra, de vagy maguk, vagy fogatuk gyakran szerepelt társasmunkákon is. A velük alkalmazotti viszonyban állókat, szomszédokat, utcabelieket, ha lehetett segítették, támogatták, ha nem is nagy mértékben, de annyira, nehogy rossz véleményt alkossanak róluk. Egyik gazda Jászdózsán így magyarázta el segítségben való részvételét: „Egyszer azt mongya nekem egyik cseléd, Bugyi Béla vót„ hogy mindig jöttek hozzánk. Keresztapámnak hitt, mer bérmakeresztapja vótam: — Keresztapám! Azér tartunk itt két ökröt, hogy másnak dogozik mindig? Haragudott a cseléd, mer mindig kellett valakinek segíteni. Vót hat ökör, meg négy ökör, mikor ezek a húzatások vótctk (a tüzes gépet arrébb vontatni!). Mindig jöttek. Ha valaki épített, akkor avvót, hogy valaki igás gyűjjön, azt adunk ökröt neki. Erre mondta nekem a cseléd, hogy mindig megy az ökör. Hun váj kot hordani valakinek, hun ide, hun oda. Vagy vót neki egy fordulója. De én nem kértem pénzt senkitül. Mégis kizsákmányolók lettünk. De én mondtam is az elnöknek, kérdezzék meg a cselédet, kizsákmányoló vótam-e? Kérdezzék meg!" Mint a fentebbi idézetből is kiderül, a cselédek, utcabeliek, szomszédok gyakran kérték meg bérmakeresztapának, keresztkomának is gazdagabbakat, s ezt illett elfogadni, noha tudták, hogy ez súlyos kötelezettségekkel jár, keresztelőkor, ünnepeken és főként a leányok, legények férjhezmenetelekor. A gazdagabb rétegek nőtagjai azonban már kevesebbet érintkeztek a közösséggel, jobban elhatárolódtak tőlük. Éppen közöttük alakulhatott ki egy bizonyos affektált és magukat éppen a közönséges emberektől elhatároló hanghordozás, amit Jászjákóhalmán, Jászdózsán és Árokszálláson úgy mondanak, hogy gazdagosan beszél. E hanghordozásnak lényege a nyugodt tempó, majdhogynem monoton egyenletességű, nem hangsúlyozott szavak, csendes, halk beszéd, bármilyen fontos ügyben semmi érzelmi megnyilvánulás. Kis ajkmozgással való beszéd, szenvtelen arc. Míg a vagyonosabb férfiak megnyilatkozásai lényegében a közösség felé pozitív gesztusok voltak, addig a nőknek ez a magatartása karikirozhatóvá, ellenszenvessé vált, s az ilyen mentalitású nőket megvetették, kinevették. De a vagyonnak munkával szerzett módszere és a vagyon erkölcsmérő szerepe arra késztette a kevésbé vagyonosakat is, hogy bizonyos külsőségeknek eleget tegyenek, s ha valamilyen dologban szükséget szenvednek, takargassák, rejtegessék, mert a köz előtt ez úgy jelentkezett, hogy eltékozolták, nem tudták beosztani a meglevőt, nem jól gazdálkodtak vagy éppen nem dolgoztak. Jellemző példája ennek a Jákóhalmán gyűjtött alábbi két történet: „Mikor bementem a házba éppen tököt ettek. Szegények vótak, ilyenkor jó vót a tök is. De erre ászt mongyák: láttyátok tököt eszünk! Pedig ott a sült hús! De majd meg bolondulunk a tökért! Pedig vót egy nagy fenét sült hús, csak szegyeitek." „Ha valaki boltba ment zsírért, az szégyen vót. Zsírért menni szégyen vót. Újig el kellett tartani a zsírnak, lisztnek. Ha hozták, hát a gyereket küldték érte, de annak is azt mondták: „Eltakard, mer még ászt mongyák, hogy újig való sincs!" Éppen a szegényebb rétegeknél, de a vagyonosabbak vagyont még nem kapott gyerekeinél is semmiféle munka nem volt szégyelni való, az volt a fontos, hogy a családnak megszerezzék vele, amire szüksége volt. A jól gazdálkodás, erős munka férfinál és nőnél egyaránt kivívta az elismerést, s a közösség bámulatát is. Életreszóló örök élménye volt egyik adatközlőmnek, hogy míg az ura az I. világháborúban a fronton volt, ő féléves házas létére eltarthatta magát, sőt gyarapított is a gazdaságon. Érdemes idéznünk ezt a részletet, mert maga az előadás is, még írásban is mutatja, hogy milyen nagy tette volt ez életében, szinte legboldogabb napjának tekinti: „Úgyhogy míg az uram itthon vót esküvői szabadságon, együtt arattunk, kaptunk, énnékem attak két mázsán fölül búzát. A búzát hazavittem, úgyhogy búzám vót. Akkor őszön mentem kukoricát törni kukoricáér. Az is lett. Az160