Kaposvári Gyula szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1978)

Szabó László: A redempció hatása a Jászság kultúrájára

denképpen a vagyoni erő kifejezője volt, s ugyanígy a ház cseréppel vagy bádoggal való fedése is. A ház elhelyezése — lévén halmaz település a legtöbb jászsági község — eredetileg nem fejezett ki vagyoni különbséget. Később a városrendezések, utcák kialakítása, illetve a kertek beépülése után az itt kialakult, már szabályozott utcavonalak meghatározták a házak elhelyezkedését. A házak általában véggel, egy vagy két ablakkal néznek az utcára, s ez a hagyományos elrendezés csak újabban bomlik meg. A múlt század végétől a belterületen a háznak hosszabb oldalával való utcára építése már kétszeresen is a mód kifejezője. A szűk beltelken egy keresztbe, fronttal az utcára épített ház jelzi, hogy itt összevásárolt telkekről van szó. A korábban szétaprózódott telkeket egy gazda a régi belsőségen meg tudta venni másoktól. Ez önmagában is jelentőséget ad a ház ilyen elhelyezésének. De másik vonatkozása az, hogy itt már lehet ún. polgári, városi mintára építeni a házat. Ablakait gipsz díszítéssel körbevenni, nagy, magas és zárt kaput építeni, esetleg az oromzatra szecessziós díszeket rakni. Az ilyen „négyablakos, hatablakos" ház már a vagyoni jólét kifejezőjedése volt. Ennél jelentősebb csak a „sarokház" lehetett, amikor az ablakok számát méginkább növelhették, az utcára eső frontot méginkább lezárhatták. De a véggel utcára épített házaknak is megvolt a vagyoni különbség kifejezésére a lehetőség. Természetesen nem az elhelyezéssel, hanem a formával. A legszegényebb jászsági községeknek maguk a jászok is Jászfelsőszentgyörgyöt és Jásztelket tekintik. Ezekben a községekben a házak formája ma is a korábbi állapotot őrzi általában. A házak tornác nélküliek, véggel az utcára néznek és egy- vagy kétablakosak. A többi községekben már a múlt század elején megjelenik az utcára véggel néző házak mellett a tornác, mint a vagyoni állapot kifejezője. A legrégibb házak mellett még kör átmérőjű, kő lábakra támaszkodó faoszlopsor húzódott végig. Később ezt a század második felében mindinkább felváltják a kerek oszlopos, téglából rakott tornácok, s párhuzamosan a tornác végét is zárják ívalakú, szűk nyílást hagyva rajta. Magát a tornácot semmire sem használták, teljesen funkció nélküli, ezért újabban be is zárják a végét s itt nyárikonyhát létesítenek, illetve kamrát alakítanak ki. Sokan pedig beüvegezik, s verandaként hasznosítják. Korábban legfeljebb átmenetileg halmozták itt fel a babot, kukoricát, mákot száradni. Ezt az időjárás miatt használhatatlan, funkció nélküli toldást a legtöbben a vagyoni állapot kifejezésének érdekében építették, utánozva vele a nemesi kúriák építészetét. A tornác építése (ámbitus) azonban divattá lett, a szegényebbek is megtoldották ilyen módon házaikat. Éppen ezért, hogy ez a funkciótlan épülettartozék megőrizhesse legalább a vagyoni kifejezés funkcióját, újabb hasonló elemekkel gazdagodott. A múlt század második felében kialakult egy olyan szemlélet, amely a vagyoni állapotot az oszlopok számával teszi mérhetővé. Eleinte néhányan kettős oszlopokat állítottak, de ezt nem lehetett értékmérőnek tekinteni, s ezért az oszlopok egymástól való távolságát a közfelfogás kanonizálta, mintegy szentesítette. Ha valaki a távolságok betartásával 9—12 oszlopos házat épített, az már valóban a nagy mód kifejezője volt, hiszen hatalmas hosszúságú házat kellett építeni. Mivel a telkek kicsinyek voltak a belsőségen, ezért gyakori volt, hogy L alakra építették a házat. A múltszázadi gabonakonjunktúra idején már nagyobb és terhet is megbíró födémet tudtak építeni a házakra és ezért a termény padláson való tárolása is fontossá vált. Ennek érdekében a házak falát, mintegy 50— 70 cm-re meg kellett emelni, vagy majorpankot utólag kialakítani, ha régebbi házakról volt szó. Ugyanezen a megemelt részen szellőző nyílásokat vágni, hogy a gabonát és más itt tárolt terményt járja a levegő. Éppen ezért a magas, padlásszellőző nyílásokkal ellátott házak ismételten kifejezték a módot, gazdaságot. Végezetül megemlékezünk a telek jelentőségéről is. A múlt században a belterületen vagy a főtéren lakás nem jelentett már különösebb rangot, s újabban is csak akkor, ha — mint említettük — több telek összevásárlása árán valaki fronttal az utcára néző, polgári ízlésű házat építtetett. Alakult ki ugyan néhány jászsági településen bizonyos rétegeket összefogó községrész, de ennek sem volt különösebb jelentősége. E században éppen a volt kerteken való építkezés, az itteni nagy porta volt a rangosabb. Megszűnvén a kertek, a ház körül tartott állatok jobban elfértek a volt kertek nagy portáin, s ezért eladták a belterületi részeket a szegényebbeknek, s a vagyonosabb réteg kiköltözött a peremre. Jászkiséren, mivel itt a vallási megoszlás bizonyos vagyoni és rangbéli állapotot is kifejez, éppenséggel úgy alakult a helyzet, hogy a katolikusok az általuk korábban nem lakott belterületi részekre húzódtak be, megvásárolták — cselédek, szegényebb sorú emberek lévén — a gazdagabb reformátusoktól a beltelket, s itt építkeztek. Ujabban kezd már a főtéren való lakás ranggá válni, mert a korunkban megépült szolgáltató intézmények (cukrászda, mozi, művelődési ház, üzletek és vendéglők, presszók) 158